Egy vereség margójára

Vegyük sorra azokat a tényeket, melyek elfogadása és elemzése nélkül semmilyen esély nincs arra, hogy a jövőben az ellenzék megszorongassa az Orbán Viktor vezette kormánypártot. Először is meg kell érteni, hogy a választók, a magyar polgárok nagy része kimondottan kedveli Orbán Viktort. Tisztelettudó, családos, öt gyereket nevelő ember, aki már bejárta a kudarcok völgyét és felért a siker magaslatára, anélkül, hogy egy keserű, arrogáns, másokat lenéző emberré vált volna. Természetesen lehet akár totális mértékben is nem egyetérteni politikai irányvonalával, de a választók mindig elsősorban az embert választják. Politikai hovatartozásukat valamely oldal emblematikus alakja rendkívüli módon befolyásolja. Példaként említhetném Ronald Reagan volt amerikai elnököt, akinek konzervatív politikai elveivel sokan nem értettek egyet, de a kaliforniai és később az amerikai választók újra és újra megválasztották kormányzóvá, és később elnökké, mert kedvelték és tisztelték mint embert. Ráadásul látni kell, hogy a választók többsége nem Szent Johannát szeretné látni miniszterelnöknek, hanem egy hathatósan kormányzó, céljait megnevező és azokat elérő embert.

Másodszor, a választópolgárok nagy része nem tud azonosulni az „ellenzék” fogalommal. Az emberek valamiben hinni szeretnek, és nem csak egyszerűen meggátolni egy más elképzelés kivitelezését. Ezért véleményem szerint lényegesen könnyebb híveket toborozni mondjuk az MSZP-nek, mint „a demokratikus ellenzéknek”. Az egyik egy párt, amely elméletileg valamilyen programért dolgozik, a másik egy ismeretlen tömeg, amelynek egyetlen kimondott célja a Fidesz által felépített kormányzat lerombolása. A választók nem szeretik a rombolókat, különösen akkor nem, amikor a regnáló hatalom kézzelfogható pozitív elemekkel is tud kampányolni. S azután tegyük fel magunknak a kérdést: van-e olyan magyar szavazó, aki tiszta szívvel tudja támogatni a magát konzervatívként definiáló Bokros Lajos fémjelezte összefogást, melyben az antikapitalista Szanyi Tibor, a milliárdos neoliberalista Gyurcsány Ferenc, és az atomenergiát szélerőművekkel kiváltani kívánó „újvilági” politikusok is részt vesznek?

Nem tudom, hogy az MSZP újjá tudja-e magát építeni időben a 2018-as választások előtt, de azt bizonyosan tudom, hogy az elmúlt választásokon összeállt pártkoalíció részeként erre semmi esélye sincs. Látni kell, mára az MSZP arculatát adó és formáló olyan karakteres politikusok, mint Szekeres Imre, Kovács László, Horn Gyula, Lendvai Ildikó és mások, eltűntek a politika süllyesztőjében, és egyetlen egy jóindulattal karakteresnek mondható új generációs vezető sem tűnt fel a láthatáron. Amíg az MSZP nem hajlandó levonni azt a megkerülhetetlen konzekvenciát, hogy egyedülálló és egyedül induló baloldali párt egy a többség által is elfogadható vezetővel, addig esélye sincs kilépni az ellenzéki összefogás (és a sorozatos vereségek) kalodájából.

Nem ártana minden, magát komolyan vevő ellenzéki pártnak elgondolkodni azon, hogy mik azok az elemek, amelyek Orbán Viktort és pártját a rendszerváltás utáni idők messze legsikeresebb politikusává, illetve pártjává tették.

Harmadszor el kell felejteni azt a gyerekes, és már többször lejáratott kifogást, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett polgári oldal azért nyert, mert az „emberek” nem mentek el szavazni. Először is statisztikák a világ sok országából bizonyítják, hogy egy demokratikus országban az otthon maradottak nagyjából hasonló érzelműek, mint akik elmentek szavazni. Arról nem is beszélve, hogy a népesség bizonyos százaléka semmilyen körülmények között sem megy el szavazni. Tehát el kell felejteni a „majd kivisszük őket szavazni, és akkor nyerünk” jelszót. Merthogy ez egyszerűen nem igaz. Azokat kell meggyőzniük, akik valóban elmennek szavazni.

Negyedszer a politika tudományának egyik legmegkerülhetetlenebb ténye a politikus elfogadhatatlansági mutatója. Ez a mutató alapvetően annak az elvnek a megtestesítője, hogy egy bizonyos választó az egyik politikai pártot jobban kedveli, mint a másikat, és ezért annak a jelöltjére szavaz. Ugyanakkor semmiképpen sem szavazna egy politikusra, függetlenül attól, hogy melyik párt támogatja őt, ha az a politikus a választó számára elfogadhatatlan mint alternatíva. Egy sikeres politikusnak nemcsak az a fontos, hogy mindig próbáljon egy időnként változó többséget maga mögé állítani, de az is, hogy minél kevesebb szavazó tartsa őt minden körülmény között elfogadhatatlannak. Az ellenzéki szövetség is természetesen magával hozza az összefogásra hajlandó pártok prominens képviselőit is. Vegyünk sorba néhány nevet: Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor, Karácsony Gergely, Bokros Lajos, Kunhalmi Ágnes. A legellentmondásosabb politikus Gyurcsány Ferenc, övé a legmagasabb elfogadhatatlansági mutató is. Ha a választó egy számára teljesen elfogadhatatlan egyént észlel az egyik párt vagy szövetség prominensei között, akkor a szavazó hovatartozását nem a párt üdvöskéjének megítélése dönti el, hanem a negatív pólus. Így vagy el sem megy szavazni, vagy alternatívát keres. Egy olyan szövetség, amelyben több magas elfogadhatatlansági mutatóval rendelkező politikus vesz részt, az összes résztvevő pártot vesztésre kárhoztatja.

Ötödször, végleg el kell felejteni azt a badarságot, hogy a „civilek” – akiket én álcivileknek tartok – fogják majd újraéleszteni a jelenlegi magyar kormánypolitika ellenzékét. A legnagyobb tapasztalat a civilekkel kapcsolatban az Egyesült Államokban van. Rákos kisgyerekek, terhes anyák, boldogtalan költők, hajléktalanok, afgán menekültek, kóbor kutyák és sok más kaszt mind a civil szervezetek által támogatott és felkarolt csapatok közé tartozik. Magyarországon a „civilek” feladatát, jelentőségét és küldetését teljesen félremagyarázzák. Azok a képződmények, amelyek politikai pártokat támogatnak vagy ezekhez pénzeket juttatnak, nem civilek. Semmi bajom nincs velük, de ha a politika csatamezejére lépnek, akkor ugyanolyan elbírálást és kritikát kell elfogadniuk, mintha politikai pártok lennének.

Végezetül nem ártana minden, magát komolyan vevő ellenzéki pártnak elgondolkodni azon, hogy mik azok az elemek, amelyek Orbán Viktort és pártját a rendszerváltás utáni idők messze legsikeresebb politikusává, illetve pártjává tették. Gondolom, most már mindenki látja, hogy simicskázni, stadionépítések elleni demagógiával kampányolni, Brüsszelbe szaladni árulkodni, vagy egyszerűen a demokratikusan megválasztott miniszterelnököt diktátornak beállítani nem alkot egy nyerő programot. Úgyszintén ésszerűtlen a nemzeti összetartozás, a nemzeti büszkeség vagy az ellen a gazdaságpolitika ellen kampányolni, amely mindenféle külföldi és belföldi nyomás ellenére mindeddig sikeresnek bizonyult. Az sem egyértelmű, hogy az ellenzéknek csak a legszegényebb réteget kell megszólítani, mert nem meglepő, hogy a cigányság vezetői közül sokan a közmunkaprogramot tartják a roma közösség felé való nyitás első lépésének.

Egy sikerre vágyó ellenzéki párt vagy képződmény egyetlen kiútja a kudarcból a fent megjelölt következtetések levonása, egy olyan, a társadalom minden részét megszólító, az emberek által könnyen érthető és a társadalom közepét megcélzó gazdasági és társadalmi program, amely majd esetleges kormányzati kudarcok vagy baklövések idején a választók által alternatívaként értékelhető. Máskülönben a mai ellenzék egyszerűen a permanens lúzer kategóriába sorolható.

*A szerző magyar származású amerikai ügyvéd és üzletember.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.