A magyar társadalom ismeri az országos történelem szereplőit, de mögöttük háttérbe szorulnak azok, akik helyi szinten próbáltak lavírozni vagy – a politikán kívül maradva – túlélni.
Sokszor csak a véletlenen, emberi gyengeségen vagy a túlélési stratégián múlott, ki hogyan reagált a feje fölött zajló és tőle független politikai folyamatokra. Sok egyszerű, jóindulatú ember, értelmiségi, iparos, paraszt vállalt szerepet a proletárdiktatúra alsó szintű szervezeteinek működtetésében, akár meggyőződésből, akár mert a lakosság bizalmát élvezték, és tartottak attól, hogy ha ők nem vállalják a helyi tanácsban vagy a direktóriumban való részvételt, akkor helyettük egy hatalmaskodó személy kerül a posztra. A nép bízott a helyi emberekben, véleményvezérként tekintett rájuk. Ez a bizalom azonban egyéni tragédiák előidézőjévé válhatott.
Erre figyelmeztet idősebb Timaffy Endre tanító példája is, aki 36 éven keresztül lakott a Pozsony megyéhez tartozó Szigetközben. Alig vette kézhez tanítói oklevelét, búcsút intett szülőföldjének, a partiumi Szatmárnémetinek, és a sors az ország túlsó végébe, Pozsony megyébe vezette. Előbb Pozsonyszentgyörgyön dolgozott házitanítóként, majd 1883-ban a szigetközi Vajkára nevezték ki tanítónak. (Vajka ma Dunasziget község része.) A Szigetköz vagy ahogyan ő maga nevezte, az „Ezer sziget országa” az árterekben és a szigeteken élő pásztorok, halászok, kertészek, aranyászok, révészek világa kezdetben idegen volt Timaffy számára, aki egy pezsgő életű vidéki várost és a grófi családnál eltöltött házitanítóságot hagyta ott, hogy szolgálja a vajkaiakat. A 23 éves értelmiséginek nem kis munkájába került, hogy eloszlassa a helyi lakosok bizalmatlanságát, és becsalogassa az iskolába a környék gyermekeit. Főleg, hogy három másik falu, Sérfenyősziget, Tejfalusziget és Doborgaz gyermekei is a vajkai iskolába jártak, és a gyerekek nagy részének vízi úton, ladikkal kellett megtennie az utat Vajkáig.
Timaffy Endre építtette fel az iskola épületét, ő szervezte a falu életét, postát alapított, temetőt hozott létre, elindította az állami anyakönyvezést, majd cikksorozatban sürgette a Szigetköz közlekedésének fejlesztését, a szociális és közigazgatási bajok orvoslását. Nevezték őt a „falu mindenesének” is, hiszen egyszerre látta el Vajkán a tanító, a jegyző, a postamester és az anyakönyvvezető hivatalát. A nyugalmazott tanító szociális érzékenysége, népbarátsága miatt nem viselte el a tisztviselők hatalmaskodását, kiállt a nép érdekei mellett.
A Tanácsköztársaság idején Timaffy 60 éves fejjel vállalta, hogy a falu tanácselnöke legyen: „az itt állok, másként nem tehetek” lutheri mondásának szellemében nem tudta és nem akarta cserbenhagyni a közösségét. A vajkaiak tudták, hogy amíg ő áll a falu élén, biztonságban vannak, Timaffy a maga emberi tisztességével megvédi őket a rezsim terrorisztikus „kilengéseivel” szemben is. Ő ismerte a tájat és népét, benne jobban megbíztak, mint más „nadrágos emberben”.
A proletárdiktatúra bukásával Timaffy helyzete veszélyessé vált, hiába övezte a Szigetköz népének szeretete, hiába nem foglalkozott az országos politikával. Nem a tárgyilagos megítélés, hanem a megtorlás szelleme érvényesült. 1919. augusztus 28-án egy fehérkülönítmény tagjai elhurcolták, máig nem tudni, kinek a feljelentésére és parancsára, s meggyilkolták. Négy gyermek maradt utána. Egyik fia verset írt a halálára: „Papunk helyett kommün alatt is / Hitoktató volt az apám / Halálba hurcolta mégis / A fehér düh egy éjszakán.”
Ma Dunasziget iskolája viseli id. Timaffy Endre nevét, és évente hagyományőrző versenyt rendeznek a tiszteletére. A dunaszigeti iskolában emlékszobát rendeztek be a mártír tanító használati tárgyaiból és könyveiből. Az egyszerű, népbarát falusi tanító példája mutatja, hogy az egyénnek olykor milyen nehéz elkerülnie a szerepvállalást egy politikai rendszerben. A XX. századi Kelet-Közép-Európában az egymást követő impérium- és rendszerváltozások sok-sok Timaffy Endréje figyelmeztethet bennünket, hogy milyen könnyű az egyénnek összemorzsolódnia a nagypolitika malomkövei között. Egy közösség nem szoborba merevítve vagy utcanévtáblán, hanem a szívében őrzi azokat, akik iránt szeretetet érez. Rájuk, a közösséget szolgáló egyénekre meleg szívvel emlékezik egy közösség akkor is, amikor a makropolitika híres vagy hírhedt embereinek szobrai előtt az emberek közönyös arccal mennek el, mert már nem jelentenek a számukra semmit.
A szerző politilógus, történész
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
