Az efféle tranzakciók illemtana szerint a borítékot az asztalra tettem, majd arról beszélgettünk, milyen káros a hálapénzrendszer. Alternatívaként megemlítettem a fent idézett törvényhelyet, a professzor úr azonban felvilágosított, ilyen lehetőség csak szülészek számára létezik. Holott valójában a törvény éppen a terhesgondozást és a szülészeti ellátást vette ki a jogszabály hatálya alól. Miért lettem antipatikus? című könyvében Molnár Lajos leírja, a törvénymódosítás előkészítése során a szocialista egészségpolitikusok azzal érveltek, hogy „amorális lenne a szülésekért pénzt kérni". Pedig éppen olyan jól tudták, mint mindenki más, hogy a szüléseknek előre kialkudott áruk van.
A jogszabályhoz kapcsolódó kormányrendelet kimondja, hogy az igénybe vehető szolgáltatások jegyzékét és a térítési díjakat az intézményben jól látható helyen ki kell függeszteni. A derék tanszékvezető erről sem tudott, intézményében nem láttam ilyen hirdetményt. De másutt sem, pedig 2010 óta számos egészségügyi intézményben megfordultam. A reformjogszabály annyira feledésbe merült, hogy kormányunknak csak évek múltán jutott eszébe, hogy 2014. december 31-ével hatályon kívül helyezze.
Az egészség, a magyar emberek egészsége, tudjuk jól, nem áru, az orvosválasztás pedig szabad. A háziorvos beutal egy elismert szakorvoshoz, akire nyugodtan rábízhatom magam. Felhívom a kórházat, az orvos munkatársa jelentkezik. Kerek három hónap múlva, hétfőn fél háromkor legyek a doktor úr/doktornő szobája előtt. Hiába hivatkozom a késői diagnózis veszélyeire, esetleg fájdalmakra, korábbi időpont sajnos nincsen. – Bocsánat – javítok –, magánbetegként gondoltam. Mintha angyal költözött volna a telefonba. – Ne tessék haragudni – csicsergi a hölgy –, de holnapra már nem tudok időpontot adni. Megfelelő lenne szerdán? A társadalombiztosítás és a magán-betegellátás szövetségbe forrott.
A kórházat hívtam fel, de a megkeresett orvos munkatársa esetleg az orvos magánrendelőjébe ad időpontot, de az is lehet, hogy a magánrendelése is a kórházban van. Ha biztosítottként érkezem az egészségügyi intézménybe, három-négy órát kell várnom, megtörténhet, hogy mire sorra kerülök, már nincs röntgen, jöhetek egy hét múlva újra. Ha magánbetegként keresem fel ugyanazt az intézményt, és az orvos még nincs ott, megérkezése után háromszor is bocsánatot kér, dugóba került, azért kellett öt percet várnom. Aztán elküld röntgenre, laborvizsgálatra, ezek természetesen ingyen vannak, hiszen biztosított vagyok: a beutalón, a recepten nincs rajta, hogy magánbetegként jártam az orvosnál. Valószínű, hogy a várólista is rövidebb, ha X. főorvos magánbetege vagyok. Csak nehéz elhinnem, hogy az orvosok vagy egy részük nem érdekelt a várólisták fenntartásában.
Egy egészségügyi intézmény ruhatárában nyugdíjas pár állt előttem, ruházatukon, viselkedésükön látszott, nem sokjuk van. A ruhatárosnak panaszkodtak: harmincezer forint az MR. Megcsinálnák ingyen is – mondta a férfi –, szeptemberben. (Március volt.) Nem bírok addig várni, nagyon fáj a hátam!
„A mindszenti beteg" – ezzel az elnevezéssel híresült el az az ember, akit 2007-ben a mentőautóban ért utol a halál. Az egészségügyi reform első áldozata, mondta róla Lázár János, akkor még Hódmezővásárhely polgármestere. Az én tudatomban a fájós hátú nyugdíjas vált szimbólummá. Az egészségügyi reform elmaradását jelképezi. Érte is felvehetnénk a kockás inget, ha egyszer nemcsak a tanárok és a diákok, hanem az orvosok, a nővérek és a betegek is kimennének az utcára.
