galéria megtekintése

Egy igazi nő, ha villant

9 komment


Kácsor Zsolt

A bevásárlóközpontban állunk a pénztárnál, a sor nem halad, a sokaságban tömény idegesség vibrál, az emberek cöcögnek, sóhajtoznak, az orrukon ­jelzésértékűen hosszan fújják ki a levegőt, aztán fölhorkannak, mint az ingerült lovak – de ha mindez a feszültség fokozásában nem volna éppen elég, még megjegyzéseket is tesznek: „Megmondtam, hogy máshová kellett volna állni”, „de hülyék vagyunk, megint kifogtuk a legrosszabb sort”, „mindig megfogadom, hogy nem jövök ide, de te erősködtél”; efféléket sziszegnek oda egymásnak, s ettől persze még idegesebbek lesznek. Némelyik az okostelefonjába menekül, s miközben a képeket pörgeti, úgy tesz, mintha remekül szórakozna – de a többség az araszolás ­centimétereit számolja, s a hányadosból messzemenő következtetéseket von le magának az életminőség tekinte­tében.

Ekkor tűnik föl elöl a nő.

Pontosabban szólva csak utólag, úgymond „a történtek fényében” nevezem nőnek.

 

Mert öregasszony volt, látványosan túl a nyolcvanon. S hát persze ő volt az, aki „tökölt”, ami nem az én szavam amúgy, hanem mögöttem egy házaspáré, amelynek hím tagja pénztári tudósítónak állt, s folyamatosan ­kommentálta a történteket. „Na, már csak ez ­hiányzott”, morogta mögöttem  a hím, s ezzel sikerült még följebb cukkolnia magát.

Elöl ott az az öregasszony természetesen nem szándékosan „tökölt”, nem ő húzta az időt, hanem az idő húzta őt. Úgy értem, kifelé a világból. Nagyon lassan pakolt ki a pultra, aztán nagyon lassan pakolt vissza a kocsijába, s közben még egy telefonbeszélgetést is lebonyolított, ami abból állt, hogy a rémes hangon csörgő mobilját előkotorta a retikülje mélyéről, a füléhez emelte, s beleszólt, hogy most nem ér rá, mert vásárol, a hívó fél azonban nem hallotta rendesen, ezért meg kellett ezt a mondatot ismételni. Talán úgy ötször. Aztán a hívást le kellett állítani, a retikült újra elő kellett venni, a mélyére a mobilt el kellett süllyeszteni, s mindezt mi hátulról néztük, s közben az emberek cöcögtek, sóhajtoztak, az orrukon jelzésértékűen hosszan fújták ki a levegőt, majd fölhorkantak, mint az ingerült lovak.

Ezután jött a fizetés ­pillanata, pontosabban ötperces mozzanata, mert a retikült újra elő kellett venni, a cipzárt el kellett húzni, a pénztárcát elő kellett keresni, s közben jutott eszébe a szegény asszonynak, hogy a ­szemüvegre is szüksége lesz, a retikülbe ­újra be kellett nyúlni, a szemüvegtokot elő kellett bányászni, ki kellett nyitni, a pápaszemet föl kellett tenni, és akkor a pénztárcát kellett újra kézbe venni. Mögöttem a házaspár hímje őrjöngött.

Én nem őrjöngtem, de nem azért, mert nem idegesített a dolog, hanem azért, mert témát szimatoltam, s nem értem rá felhúzni magam, különben is, hová siessek – szabadságon vagyok, nem loholok időre sehová. De mögöttem az a középkorú férfi nyíltan lázított az öregasszony ellen, azt követelte, hogy a nyugdíjasoknak nyissanak külön pénztárt, a felesége próbálta lecsillapítani azzal, hogy az a világon sehol sem működne, mert egy magára valamit is adó nő oda be nem állna. A nyugdíjassorba? Egy ­igazi nő soha!

Azt hiszem, ez volt az a mondat, amit elöl az öregasszony meghallott. Pontosabban meg akart hallani.

Mert a pénztártól való, nem elsietett távozás közben a válláról lejjebb csúsztatta a napsárga színű sálját, amely nemcsak a nyakát takarta, hanem majd az egész hátát, és amikor a sál lehullott róla, és a két lapockája közötti területet láttatni engedte, a megfonnyadt bőrön egyszerre csak fölvillant egy tetoválás, egy hatalmas, sötétkék színű, gyönyörűen megmintázott éjjeli lepke.

A szárnyain egy-egy sárga pöttyel.

S akkor a nő egy pillanatra hátranézett, de tényleg csak egy pillanatra, hogy a hatást lemérje, s lemérte halálpontosan a hirtelen beállt csöndből.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.