Katonabajtársa és fogolytársa, dr. Vonház Ferenc egyetemi tanár megígérte, hogy „elintézi” a nem túlságosan bonyolult ügyet. Azonban így sem sikerült bejuttatni engem az állami gimnáziumba. Bármilyen fura, a dolog Horthynén múlt, aki a kormányzó úrék várbeli fürdőszobájában villanyszerelőként tevékenykedő zsidó mérnök kislányának szerezte meg a kivételezettséget. Jó tanuló, értelmes lány volt az is, később jeles belgyógyászként bizonyította, hogy érdemes volt a főméltóságú asszony protekciójára.
Anyám az újságból tudta meg, hogy ezzel egy időben megfosztották az egyetlen kerületi magánlánygimnázium működtetésének jogától dr. Lázár Piroskát, és intézményét a Pesti Izr. Hitközség Leánygimnáziuma veszi át. Ezzel megszűnt egy iskola, de megszületett egy másik: a jó hírű „zsidgimn” ötödik kerületi tagozata. Sok kötődésünk nem volt a felekezeti iskolához, mint ahogy a felekezethez sem, de anyám már másnap ott volt a születő iskolában Lázár Piroska igazgatóhelyettes irodájában.
A tandíj összege hallatán anyám nem is csak szerény anyagi helyzetünkkel érvelt, hanem azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy „minek?”, amikor az egyetemre bejutás egyértelműen reménytelen, az értelmiségi pályák eleve el vannak zárva előttünk, és ha elvégzi is a kislány a gimnáziumot, legfeljebb mosogathat. Lázár Piroska erre, anyám elmondása szerint, bólintott, és azt felelte, „Lehet, de ne felejtse el asszonyom, hogy egy érettségizett lány másként is mosogat”.
Az érv hatott, szüleim összeszorított foggal, de tisztviselői pontossággal fizették be éveken át, hónapról hónapra az előírt összeget, ráadásnak mellé az angolkülönóra ugyancsak nem kétkrajcáros tandíját, és csak néha hangzott el kisgimnazista koromban, hol követelményként, hol egyetértéssel, hogy „egy érettségizett lány másként is mosogat”. Az már a történelem tragikus jóvátétele volt, hogy a halál tizedelte első osztály életben maradt tagjai közül a többség 1945 után mégiscsak egyetemet végzett: orvos lett, tanár, hegedűművész, külkeres és persze újságíró is. De addigra mindegyikünk megtanulta, hogy egy érettségizett lánynak másként – jobban, tisztábban, takarékosabban, alaposabban – kell mosogatnia is.
Lázár Piroskának, aki tízéves koromban tanított meg arra, amit országunk vezetői máig nem szívleltek meg, azóta is hálás vagyok. És bízom benne, hogy sem ma, sem holnap nem fognak semmilyen okkal, ürüggyel kirekeszteni a gimnáziumokból olyan többre, jobbra érdemes fiatalokat, akik egy ideig kényszerűségből talán csak széklábat fognak faragni vagy árkot ásni, de előbb-utóbb tanáraiknak köszönhetően vagy a maguk erejéből, akár érettségizett közmunkásként is megtanulnak jobban mosogatni, amíg nem késő.
A szerző újságíró
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
