Akkor és azóta is sokan vádolták a magyarországi németség nagyobb részét azzal, hogy a hitleri Németország ötödik hadoszlopát képezték. De vajon a náci szimpátia elégséges magyarázat a Volksbund támogatottságának növekedéséhez?
A jelentős német lakossággal rendelkező Északnyugat-Dunántúlon már az 1930-as évek végén megindult egy államilag szervezett telepítés. Ennek nem is titkolt célja az volt, hogy megbontsa a német nemzetiségi tömböt. A német származású Erényi Károly győri őrkanonok, a kormánypárt tagja élesen bírálta a kormánypolitikát, amely a magyar agrárszegényeket a német napszámosok elé helyezi. Erényi nem emelt elvi kifogást a magyarosítási törekvések ellen, annak módjával viszont messzemenően nem értett egyet, és figyelmeztetett a várható politikai következményekre: „Az emberek el vannak keseredve (…) És kezdenek kifelé (ti. a hitleri Németország irányába – P. Á.) kacsintgatni, ahol különösen a napszámos népség egész jó módban él, s majd jön közéjük Basch (ti. Basch Ferenc, a Volksbund vezetője – P. Á.) és társai, s fel fogják forgatni az eddig nyugodt társadalmat”. Erényi érzékelte, hogy a Volksbund nem csupán a disszimilációra való törekvésből, hanem a Horthy-korszakot jellemző szociális feszültségekből, a falusi lakosság magára hagyottságából és a szociális radikalizmus erősödéséből is meríti erejét. Azok, akik a német parasztok közül megjárták vendégmunkásként Németországot, azzal a tapasztalattal jöttek haza, hogy ott a munkás és a paraszt jólétben él, nincs csendőruralom a falvakban, ellentétben a „kegyelmes urak” Magyarországával (hogy mi volt ennek az ára, azt persze a politikailag iskolázatlan emberek nem értették meg). Csoda-e, hogy a német földművesek egy része elkábult, ahogyan az a magyar földművesekkel is megtörtént?
Sok német nemzetiségű lakos ellenszenvvel figyelte a Volksbund tevékenységét, még a parasztság körében is. A Mosonvármegye című lap 1939. augusztus 21-i számában szó szerint közölt egy levelet, amelynek szerzője egy meg nem nevezett német ajkú községből intézett segélykiáltást a nyilvánossághoz a Volksbund propagandája miatt, mert mint írta, a volksbundisták szervezkedése óta „döbbenetesen terjed a magyargyűlölet, s nem bűn többé a nemzetgyalázás, a fölségsértés.” A levélíró szerint a helyi németek nem kérnek az izgató szavakból, előttük „még szent a haza, sérthetetlen az ősi határ.”
A német elit tagjai érzelmileg és érdekeik alapján is a magyar állameszméhez, a „Szent István-i Magyarország” víziójához kötődtek, magyar hazafiaknak tekintették magukat, és szemben álltak a völkisch németségfelfogással. Voltak közöttük tisztviselők, papok és értelmiségiek szép számmal.
A háború után azok tudták megmenteni magukat, akik 1941-ben német ajkúnak bár, de magyar nemzetiségűnek vallották magukat, illetve akiknek a szaktudására és munkaerejére szükség volt a háború utáni újjáépítésben. Még a Volksbund-ellenesség sem számított, hiszen a Hűséggel a hazáért mozgalom tagjait sem mindig mentette meg, hogy 1944 előtt szemben álltak a Volksbunddal. Külön említést érdemel egy Könyves Ferenc nevű hegyeshalmi lakos, aki 1945 után a Nemzeti Parasztpárt helyi pártszervezetét vezette. Tudomásom szerint ő volt az egyetlen német származású tisztviselője a Parasztpártnak, amely az összes párt közül a leginkább németellenes volt. Könyves, aki egyébként törve beszélte a magyart, minden tekintetben megfelelt a kitelepítés alól mentesítettek kritériumainak: magát 1941-ben magyar nemzetiségűnek vallotta a népszámláláson és elutasította a Volksbundot. A kommunista pártnak persze nem tetszett az agilis parasztpárti titkár, és megpróbálták rátenni őt a kitelepítendők listájára, de a parasztpárt megvédte hűséges funkcionáriusát.
Volt példa mindenre. Volt olyan német nemzetiségű, aki magát magyar nemzetiségűnek vallotta, és azonosult a Horthy-korszak politikájával. Olyan is volt, aki szintén magyar nemzetiségűnek vallotta magát, de szemben állt a Horthy-rezsimmel. Innen is, onnan is el lehetett jutni a Volksbund-ellenességhez. És persze a Volksbundhoz való csatlakozás sem ítélhető meg egyformán. Kit a disszimiláció, azaz a német népközösségbe való betagolódás vágya vezérelt, kit a német kulturális jogok védelme, kit a szervezet által nyújtott szociális kedvezmények, kit a hitleri Németország ereje iránti csodálat.
A német kitelepítéssel, majd a szlovák–magyar lakosságcserével bevégződött a trianoni békeszerződéssel elkezdődött folyamat: Magyarország visszavonhatatlanul (majdnem) egynyelvű és egyszokású országgá vált.
A szerző politológus, történész
