galéria megtekintése

Egy áldozat védelmében

9 komment

Kőszeg Ferenc

Dávid Ibolya és Herényi Károly ügyében a bíróság ítélete leginkább a bírói függetlenség hiányának látlelete. Révész Sándornak igaza van: „semmiért büntették semmivel a vádlottakat, hogy megfeleljenek az elmarasztaló ítéletre vonatkozó elvárásoknak”. (Az áldozat, 2016. március 23.)

Dávid Ibolya vétkeinek katalógusában van azonban két vagy két és fél tétel, amelyekben a volt igazságügyi miniszter nem vétkes. Dávid Ibolya – írja Révész – „eltaposta az államfő kegyelmi jogkörét, amikor példátlan módon nem ellenjegyezte a Kunos Péternek adott kegyelmet”. Az államfő kegyelmi jogköre a miniszteri ellenjegyzéssel együtt érvényes. A kegyelmezés politikai döntés, az államfő a döntéseiért nem felelős a parlamentnek, a miniszter ellenben igen. Az ellenjegyzéssel a miniszter átvállalja a döntés felelősségét; akkor járna el alkotmányellenesen, ha automatikussá tenné, formálissá degradálná a miniszteri ellenjegyzést. A kegyelmi jogkör arra való, hogy az államfő emberiességi, méltányossági szempontokat érvényesítsen, nem arra, hogy tartalmi megfontolások alapján felülírja a bíróság döntését. Ha ezt teszi, éppen olyan helytelenül jár el, mint a kormánytag, aki véleményt nyilvánít folyamatban lévő bírósági ügyekről. Vastagh Pál nem taposta el a köztársasági elnök kegyelmi jogkörét: 1998. február 26-án ellenjegyezte az eljárási kegyelmet Farkas Flórián hűtlen kezelési ügyében. Az eljárási kegyelem azt jelenti, nem vagyunk rá kíváncsiak, hogy a terhelt elkövette-e a bűncselekményt, amivel gyanúsítják. Eljárási kegyelmet a súlyos beteg kaphat, akinek megalapozott orvosi vélemény szerint legfeljebb egy-két hónapja van hátra. Farkas Flórián ese­tében erről szó sem volt. Azért mentesült a büntetőeljárás alól, mert Horn Gyula elhitte, hogy Farkas vezetésével a legnagyobb cigány szervezet az ­MSZP-t fogja támogatni. Így is lett volna, ha az MSZP megnyeri a választást. De nem nyerte meg, Farkas pedig nemzeti konzervatív lett. (Minderről lásd a Magyar Narancs cikkét, 1998. március 19.) Én odaadó híve voltam Göncz Árpádnak, és odaadó tisztelettel őrzöm az emlékét. De Farkas Flórián ügyében, úgy vélem, Göncz Árpád elnöki éveinek legsúlyosabb hibáját követte el.

Révész Sándor Dávid Ibolya vétkei közé sorolja, hogy „támadta a bírói függetlenség garanciájaként létrehozott Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot” (OIT). Csakhogy az OIT rég nem volt az, amire létrehozták. A legbefolyásosabb megyei bírósági elnökök lobbiszervezete volt, amely úgy működött, mint az orvosi kamara. Féltve őrizte a bírósági szervezetben kialakult hatalmi hierarchiát. Lukács Zsuzsanna, a Borsod megyei bíróság elnöke, az OIT tagja volt az, aki 2001-ben megakadályozta, hogy a Magyar Helsinki Bizottság végigvigye a vizsgálatát, hogy van-e, illetve mennyiben van etnikai diszkrimináció a büntetőeljárásban. A bizottság Solt Pál óvatosan megfogalmazott engedélye alapján megkezdte ezer lopás, illetve rablás miatt jogerősen elítélt személy bírósági anyagának elemzését. Ekkor lépett közbe az OIT tekintélyes tagja. Kijelentette: ennek a vizsgálatnak semmi értelme, hiszen Magyarországon senki sem tudhatja, hogy a vádlott cigány-e, vagy nem az. Holott a roma terheltek anyagának nyolcvan százalékában egyértelmű utalások voltak a gyanúsított származására. Lukács elnök asszony állásfoglalása nyomán a megkeresett bíróságok fele megtagadta az együttműködést a Helsinkivel, éppen azokban a megyékben, ahol a legmagasabb a cigány lakosság számaránya.

 

Dávid Ibolyának sikerült Solt Pált elképesztenie – írja Révész Sándor. Engem viszont Solt Pál képesztett el. 1994-ben az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának bírói végzettséggel rendelkező személyeket kellett javasolnia a testületbe, amelynek arról kell majd vizsgálatot folytatnia és döntenie, hogy az ország­gyűlési képviselők, illetve más fontos tisztséget betöltő személyek nem voltak-e az állambiztonsági szervezet ügynökei. A törvény egyértelműen fogalmazott: a testületnek nem lehet tagja az a személy, aki bíróként olyan ítéleteket hozott, amelyeket a vonatkozó rendszerváltó törvények alapján semmissé nyilvánítottak. A négy jelentkező egykori bíró közül kettő elmondta, hogy 1957 és 1963 között számos vádlottat ítélt el tiltott határátlépés elősegítése vagy izgatás miatt. Nem azért mondták el, mert őszintén szembenéztek a múltjukkal, hanem mert el sem olvasták a törvényt, fogalmuk sem volt róla, hogy az milyen kizáró okot tartalmaz. Hallgatva a vitát, a négy jelentkező közül egy szó nélkül távozott. De végighallgatta a vitát Solt Pál is, akinek a Legfelsőbb Bíróság elnökeként vétójoga volt az ügynökbírák jelölése ügyében. Számára világos kellett legyen, hogy két jelentkező jelölését a törvény kizárja. De nem emelt vétót. A választások után, amikor újabb adatok váltak közismertté az ügynökbírók korábbi ítészi tevékenységéről, az új összetételű Országgyűlés határozatot hozott az elmozdításukról. Ekkor Solt Pál visszamenőleges hatállyal megvétózta a két bíró jelölését. És még csak el se képedt a saját színeváltozásán.

Be kell vallanom, Dávid Ibolyával kapcsolatban nem vagyok elfogulatlan. 1995-ben Kuncze Gábor belügyminiszterként engedélyezte, hogy a Magyar Helsinki Bizottság rendszeres megfigyeléseket végezzen a rendőrségi fogdákban. 1999-ben Dávid Ibolya engedélyezte, hogy a bizottság hasonló megfigyeléseket végezzen a büntetés-végrehajtási intézetekben. A rendőrségi fogdák a jogszabályi változások következtében vesztettek a jelentőségükből. Az embertelen börtönviszonyokat ellenben a bizottság keményen bírálja, függetlenül attól, szocialista-liberális vagy fideszes kormány van-e hatalmon.

Van azonban David Ibolyának egy vétke, amelyet én sem tudok megbocsátani. Eltűrte, hagyta, hogy a terület tényleges vezetését Hende Csaba államtitkár vegye át.

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.