Amikor Aszódi Attilát a paksi atomerőműben történt balesetet követően 2003 áprilisában miniszteri biztossá neveztem ki, a legfontosabb célom az volt, hogy a szakértelmét ossza meg a nyilvánossággal. Magyarázza el a laikus közvéleménynek – mint hozzáértő, fiatal egyetemi docens, akiről azonnal látszik, hogy nincs benne a „brancsban” –, akár óránként, hogy mi történt, miért történt, hogyan lehet a baleset következményeit megszüntetni, milyen veszélyek és kockázatok fenyegetnek. Hiába áll rendelkezésre a miniszter, az atomerőmű, az Országos Atomenergia Hivatal emberei és a helyszínen dolgozó német és francia külföldi szakértők, ha nem biztos, hogy hisznek nekik.
Az elvesztett hitelességet kell újjáépíteni. Azt is be kell mutatni, hogy semmit sem titkolunk. Nemcsak Aszódi Attila kinevezése szolgálta ezt, de a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szakembereinek a meghívása is, akik folyamatosan szakszerű és részletes tájékoztatást kaptak, ami miatt nem találták szükségesnek a helyszíni látogatást (vessük ezt össze Iránnal!), mégis személyes kérésemre a közvetlen nehézségek legyőzése után Budapesten és Pakson adtak tájékoztatást arról, hogy mit láttak, látnak, mit javasolnak.
Tíz évvel a paksi baleset után, azért hozom ezt újra szóba, hogy bemutassam, Aszódi Attilának –az akkor még a szakmai körökön kívül ismeretlen fiatal szakembernek – milyen fontos szerepe volt 2003–2004-ben. Ő volt a közvéleményt, a nyilvánosságot képviselő „őrkutya” („watchdog”), aki a „checks and balances” rendszerét megerősíti, illetve jelzi, hol szorul megerősítésre. Ennek érdekében minden érintettől beszerezheti – az én utasításommal és felhatalmazásommal élve – az információkat (akár elhallgatottakat is), a nyilvánosság számára óránként, naponta, hetente tájékoztatást ad, figyeli az atomerőmű és a hatóság tevékenységét és jelentést tesz megfigyeléseiről, javaslatairól a miniszternek.
