Az mindenestre sokat mond az egészségügyről, hogy már maguk a mentősök is Dél-tepsinek hívják a Dél-pesti kórházat, a Merényit hulla-előkészítőnek, a János kórházba pedig eleve úgy fekszik be az ember, hogy jó előre előszerződést kötött a temetkezési vállalkozóval, s éppen orvos ismerősei tanácsára.
Tehát akkor miért is demagógia, ha az ember a Seszták miniszter NB II-es kisvárdai csapatának adott 1,26 milliárd forint stadionépítési támogatás átcsoportosítását kéri a romkórházak megmentésére? Nem baloldaliként, nem liberálisként, hanem csupán nemzeti együttműködésileg, többek között a kormánypárti tömegek épülésére is, tudniillik, s ezt elfelejtettük mondani, tán az elmebaj kivételével az emberre törő nyavalyák egyike sem pártspecifikus.
Vigyázat, nem azt várja a beteg, hogy ápolónők ápolják, nyugodt, kiegyensúlyozott orvosok gyógyítsák, erről már rég lemondott, még csak azt se, hogy világító villanykörte várja őt a budiban. Csupán annyit, hogy midőn a dolgát végzi, ne kelljen fölvetett fejjel a plafonból kikandikáló, megrepedt szennyvízcsövet figyelnie, hogy nem épp abban a pillanatban zúdul-e a fejére a fekália, hogy most csak Danó Anna riportjának egyik szép életképét idézzük fel.
Múlt heti örvendetes hír, hogy a kormány döntése értelmében megvalósul Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök régi álma: kétmilliárd forint közpénzből hatezer férőhelyes szuperstadiont kap az NB II-es csapata Szegeden. Nem azért mondjuk, de amennyire a megyés püspököt ismerjük, bizonyára erősen furdalja őt a lelkiismeret, hogy nem volna-e helyesebb ezt a pénzt inkább a kórházakra fordítani. Persze a futball se látná kárát, hiszen advent van, a szeretet napjait éljük: perselyezéssel egy-kettőre összeszedné a püspök a stadionra valót; elvégre keresztény ország vagyunk, örömmel adakozó hívőkkel.
Addig is ott áll özv. Lukácsné hálóingben a kórterem közepén, izmos karjaival tartja a plafont, hogy rá ne szakadjon, közben percről percre rehabilitálódik.
