galéria megtekintése

Döntetlen önmagunkkal

7 komment


Lakner Zoltán

Ünnepel egy nagyjából 93 ezer négyzetkilométeren elterülő ország tízmillió lakója. A labdarúgósiker nem törli el az elmúlt évtized politikai és gazdasági nehézségeit, ám sokan szeretik a focit, és örülnek az eddig csak remélt eredménynek. Ha van hasonlóság a magyar és a portugál futballhelyzet között, az itt véget is ér.

Magyarországon, feltehetőleg, a többség örült, hogy a válogatott kvalifikált a kontinenstornára, majd csoportelsőként továbbjutott. Mégis közéleti vita tárgyává vált, mit kezdjünk ezzel az örömmel. Hiszen az Orbán-rendszer állama a labdarúgást leplezetlenül használja legitimációs és oligarcha-finanszírozási célokra. Csak a tájékozottabbak vélik tudni, hogy a válogatott munkájára Orbánnak nincs ráhatása. Ettől még a „na, ugye"-propaganda csúcsra járhat.

A drukkolni vagy sem problematikája két irányba ágazik el. Az egyik a túlzottnak vélt fociláz feletti értetlenség. Egy focigyőzelem mindenhol tömegeket mozgat meg, elvégre a világ legnépszerűbb sportjáról van szó. Nem kell ahhoz agymosás, hogy örüljenek a rajongók, mert végre van csapat, amit a sajátjukénak mondhatnak.

 

A másik anti-Eb-irány a magyar válogatott elleni szurkolás volt. Nehéz megmondani, hányan tették ezt, de a probléma léte önmagában is érdekes. Hasonlít ahhoz, amikor a Fidesz 2002-ben kampányjelvényt csinált a kokárdából, és sokan úgy döntöttek, többé nem tűzik ki, mert nem tudnak elvonatkoztatni az újonnan hozzátapadó jelentéstől. Amivel azonban akaratlanul hozzájárultak egy nemzeti (egyben alkotmányos és liberális) jelkép (illiberális) elbitorlásához.

Ami végképp mindenkit zavarba ejthetett, az a franciaországi győzelem, sőt, a döntetlenek utáni magyarországi ünneplés. Volt, aki a megosztottságot háttérbe szorító egységet, volt, aki a befolyásolható tömeget, volt, aki a huliganizmust észlelte a pesti körúton. Talán csupán mindenkiből azt a magatartást és látásmódot hozták ki a focipálya eseményei, ami a gondolkodásában vagy a vágyaiban amúgy is szerepelt, legyen az a bulizó kedv, a mocskolódás, az összetartozás érzésének keresése, a kétely, vagy esetleg mindössze a fociszeretet.

Csábító számon kérni, vajon merre jár az Izland elleni döntetlent ünneplő tömeg, amikor az egészségügyért demonstrálhatna. Csakhogy a két dolog eltér. A focisiker által kiváltott érzelmek pusztán kifejezésre és társakra vártak. Ellenben, a politikai tiltakozásoknak az érzelmeken túl irányt kell szabni, ráadásul a véleménynyilvánítás csoportosan is kockázattal jár. Elég nagy baj, hogy ez ma rizikó, s az is, hogy a politikai célt nehezen sikerül bemérni.

Kifejeződik ebben a hazai nyilvánosság szerkezetének sajátossága, vagyis az, hogy miközben a politikai és korrupciós botrányok legfeljebb alkalmi felháborodásokhoz vezetnek, a sokak számára belátható és átélhető történések olyan jellegűek, hogy csak ritkán hoznak változást a dolgok menetében. Talán éppen erre ad egyfajta magyarázatot az Európa-bajnokság. Tehet Orbán bármit, nincs az a stadion, ahol tízezrek töltenék az idejüket, ha nem tetszik, amit ott nyújtanak nekik. Ám ha a magyar csapat játéka szerethető és színvonalas, akkor tömegek mozdulnak meg. A teljesítmény, az átélhető történet és a vonzerő össz­hangja nélkül a közéletet sem lehet játszani.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.