Szerdán ha lassan, ha döcögve is, de megérkezett az Európai Unió központi hatalmainak úthengere, és súlyánál fogva elsöpört a menekültek ügyében mindent, ami az útjába került. A magyar–szlovák–cseh–román ellenszavazatokat is. Az unió ezzel végre közös cselekvésre szánta el magát. Másrészt, mintha ott se lenne az a szép, csillogó kerítés a déli határokon, minden eddigi rekordot megdöntve, 10 046 ember érkezett e napon Magyarországra.
És ez volt a napja annak is, hogy Orbán Viktor nyílt kihívást intézzen mentora és eddigi védelmezője, Angela Merkel ellen. A bajor keresztényszocialistákat maga mögött tudva Münchenből üzente Berlinnek, hogy „ne legyen erkölcsi imperializmus”, azaz ne akarja senki a morál alapján megítélni azt, amit a magyar kormány tesz az utóbbi hónapokban. Ezzel beismerte, hogy bizonyos értelemben amorális, amit tesz. Erre vall az is, hogy Francois Hollande francia elnök a magyar intézkedések kapcsán feltett kérdésre azt találta mondani, hogy Európa egy értékközösség, ezért azoknak, akik nem osztják értékeit és elveit, el kell gondolkodniuk arról, helyük van-e az Európai Unióban. Volt még egy nem nagyon reklámozott, Donald Tusk által egy szmájli kíséretében „lényeginek és energikusnak” minősített (vagyis kiabálós) párbeszéd Orbán Viktor és Werner Faymann osztrák kancellár között.
Nem úgy tűnik, hogy a magyar kormányfőnek sikerült ráerőltetnie akaratát Európára. Az, hogy Orbán hat pontjából öt végül valamilyen formában visszaköszön az EU-csúcs döntéseiben, csak azt jelenti, hogy javaslatai eleve elébe mentek a Jean-Claude Juncker bizottsági elnök felvetéseiben már előzetesen körvonalazódott német–francia kívánságoknak. A harcias retorika végül csak arra szolgált, hogy ne tűnjön fel a magyar kormányfő kezében lévő fehér zászló.
