Újságíróként huszonöt éve járok közgyűlésekre és képviselőtestületi ülésekre, s jól emlékszem, hogy eleinte, még az első ciklusban, voltak úgynevezett „viták" az ellentétes politikai oldalak képviselői között. Tudom, sokak számára ez különösen hangzik. Nem csodálom. Ma már nem találkozunk ilyesmivel. A „vita" kiveszett. A képviselők ma már
nem vitáznak, nem érvelnek, azaz nem gondolkoznak, hanem a Párt iránymutatása szerint szavaznak,
ez az egyetlen feladatuk. Huszonöt éve még nem volt a képviselők között ennyi bólogatójános. Az első ciklusban sem ültek sem jobb, sem rosszabb emberek a testületekben, mint manapság, ám akkor még tartott az a bizonyos gyanútlan eufória, a rendszerváltás naiv öröme, amely később mindannyiunk számára oly keserűvé tette a kiábrándulást. Negyedszázaddal ezelőtt a viták során elhangzottak olyan mondatok, miszerint „egyéni önkormányzati képviselő nem Pártot képvisel, hanem Választópolgárt, azt viszont pártállás nélkül".
Tudom, ma ez már nevetséges. Ma már az egyéni képviselők – tisztelet a kivételnek – jobbára csak pártutasítást hajtanak végre, s talán eszükbe sem jut, hogy ez mennyire méltatlan. Nem szeretnék idealizált képet adni az 1990-1994-es ciklusról, mert az hamis volna és hiteltelen. De akkoriban az önkormányzati tanácstermek levegője nem is egyszer izzott attól a parázsló hittől, hogy a tanácsi rendszer elmúltával végre a saját kezünkbe vettük helyben is a sorsunkat. Az volt az érzésünk, hogy a szabadon választott helyhatóság létrejöttével „haladunk" valamiféle igazságosabb, rendezettebb, kiszámíthatóbb világ felé. A helyi politikai élet szereplői közül nagyon sokan komolyan hitték, hogy az önkormányzati tanácstermekben végre felelős emberek gyűltek össze, hogy legjobb tudásuk szerint döntsenek közösségük legfontosabb ügyeiben, méghozzá olyan emberek, akiket a közösség küldött oda, nem pedig a Párt megfelelő szerve.
Ezen a képtelenségen ma egy átlagos önkormányzati képviselő röhög. Ma sok helyütt még az egyéni képviselői körzetek sorsáról sem a helyi közösség, hanem a Párt megfelelő szerve dönt, sokszor nem is helyben, hanem a „központban". Teljesen természetes, hogy
a bukásra ítélt egyéni önkormányzati képviselővel közli a választókerület vezetője, hogy nem indulhat a körzetében, mert mást indít helyette a Párt.
Ilyenkor a bukott embernek eszébe sem jut, hogy ő nem a Pártot képviseli a testületben, hanem a Választópolgárt, őt viszont pártállás nélkül, így hát akár szembe is szállhatna a Párt akaratával a mögötte álló választók támogatásával. Nem, ez nem jut eszébe. A bukott képviselő bólint, s tudomásul veszi a Párt akaratát. Ehhez szokott hozzá. A bólogatáshoz. Elvégre a testületi munkájának is ez volt a lényege. A bólogatás.
Olyanok ezek a gondolattalan emberek, mint a mágnesreszelék: akaratlanul és azonnal igazodnak a megfelelő pólushoz, s ezért még fizetünk is nekik a közös kasszából. Az ő bűnük is, hogy a testületekben a „vita" ma így zajlik: a többséget alkotó frakció némán és neheztelőn néz arra az ellenzéki képviselőre, aki kérdéseivel és hozzászólásaival folyton megakasztja a normál munkarendet. A többség nem érti, hogy a kérdező mit akar. Mit kekeckedik, izgágáskodik, hisztériázik ez a marha, miközben „haladhatnánk" is, hogy végezzünk ebédre? Így lopják ki annak az eszmének a tartóköveit, amelyre képviselőként fölesküdtek. Ezt értem lopáson. Meglopták a hitünket.
Elrabolták a nyilvánosságunkat is. Az országos nagypolitika korán leckét adott abból, hogy a kritikus szellemű sajtót miképpen kell kicsinálni, s feltölteni a szerkesztőségeket párthű vazallusokkal. A leckét a polgármesterek megtanulták, s a tanultakat hibátlanul alkalmazzák. A települések kasszájából, a közös pénzünkből finanszírozott helyi lapokat, televíziókat és rádiókat hűséges fegyverhordozók irányítják, akik naponta köpik szembe a fair tájékoztatás aranyszabályait, s ha a szakma elárulását számon kéred rajtuk, röhögnek és a vállukat vonogatják. „Ilyen a világ", mondják. Igen, tényleg ilyen. Magyarország legtöbb településén ma kiskirályok uralkodnak, akik mindent megtehetnek. Ide jutottunk negyedszázad alatt: az igazságosabb, rendezettebb, kiszámíthatóbb világba vetett hit a tanácstermek izzó levegőjével együtt elillant,
a tárgyalóasztalnál bólogatójánosok ülnek, az asztalfőt megint a kiskirály uralja, egy valóságos Döbrögi, aki kövérebb és magabiztosabb, mint valaha.
Döbrögi föltámadt, de sehol egy Ludas Matyi, hogy miheztartás végett elverje háromszor, mert akiből ebben az országban Ludas Matyi lehetne, Londonban mosogat, és a szülővárosa már csak akkor jut eszébe, ha onnan valaki ismerősnek jelöli a Facebookon.
A kiskirály számára az önkormányzatiság nem érték és nem eszmény, amellyel elszámolni tartozik a jövendő generációknak, hanem olyan út, amely átjárást biztosít a közvagyon és magánvagyon között. Az előbbi fogy, az utóbbi gyarapszik. Mivel a Döbrögik leleményesek, az amúgy is csökevényes magyar önkormányzatiságot sokféle módon képesek pusztítani, rombolni és meglopni. Több helyütt bevezették a holdingrendszert, amelynek az a lényege, hogy a település tulajdonában lévő közcégeket a „hatékonyságnövelés" és „rugalmasság" jelszavaival betagolták egy holdingvállalatba, s így kivonták őket a helyi önkormányzat ellenőrzése alól. Mivel a holdingvezér a kiskirály bábja, ők ketten azt csinálnak a közcégekkel, amit akarnak.
Huszonöt évvel ezelőtt, amikor ez első helyhatóságok megalakultak, ezt a trükköt senki sem látta előre, holott akkoriban az értelmiség még ott ült a döntéshozók széke mögött, s ha kellett, súgott. De az intelligencia már rég kihátrált az önkormányzati politikából, az értelmiség javarésze szinte minden településen passzivitásba vonult – kivéve a szélsőjobbosokat, ők - vesztünkre - egyre aktívabbak.
Mára az eszményeiben és hitében meglopott ország afelé tart, hogy a társadalom kettéhasadjon urakra és szolgákra megint. Ezt szoktuk meg, ez ivódott belénk, így működik az akarat nélküli mágnesreszelékek társadalma.
Az urak és szolgák országába vezető úton alighanem a közmunka gyalázatos rendszerének bevezetése volt az utolsó stáció.
Az elmúlt huszonöt év egyik legnagyobb szégyene, az önkormányzatiság megcsúfolása ez, mert ennek következtében településeink többsége ma már nem más, mint kényszermunka-tábor. Nem a fővárosról vagy nagyobb megyeszékhelyekről beszélek, hanem a pár ezres lélekszámú kisvárosokról és falvakról. Ezekből van a legtöbb. Az ország legtöbb településén a helyi polgármester a közmunkások kijelölésének jogával átvette az uralmat élet és halál fölött, mert abban a családban, ahol közmunkás van, esznek, ahol nincs, nem esznek. A fővárosból és a megyeszékhelyekről ez nem látszik, de ez a valóság, és a nép a valóságba hamar beletanult, mert nem volt más választása. Pontosabban tavaly ősszel volt, de nem élt vele.
Sokáig bosszankodtam, hogy az országot járva minduntalan azt hallom: „tanácsot" mondanak az emberek „városháza" vagy „községháza" helyett. Mintha még mindig a Kádár-rendszerben élnénk. Még egészen fiatalok, huszonévesek szájából is elhangzik, hogy „ezt meg azt mondták nekünk a tanácsnál", pedig ők már a rendszerváltás után születtek. Nem értettem e szótévesztést sokáig, de a meglopott országot elnézve kezdem érteni. Merthogy nem is szótévesztésről van szó; a nép ajka – többé-kevésbé – bölcs; s e fölismerést illetően hálás köszönettel tartozom minden Döbröginek, aki eddig meglopott, s meglop a jövőben.
