Díszdoktor jelentkezik

Az, hogy nincs írásos publikáció, egyébként sem lehet akadály, mert például az Önök egyik korábbi díszdoktorának, Vásáry Tamás világhírű zongoraművésznek sincsenek a zongoraversenyei papírra fixálva és tudományos közlönyökben megjelentetve. Ha meg a sportsikereket vesszük, akkor Öcsi bácsi olimpiai bajnokot, világbajnokokat és Európa-bajnokokat adott a magyar hazának, míg kézilabdában a legnagyobb versenyeken maximum ezüstérem jutott Mocsai doktor csapatainak.

Jó, tudjuk, hogy a mindenbe beleugatni akaró oktatókon meg szervezeteken nem könnyű egy díszdoktori címet átverni, ám Ön a Mocsai-ügyet is példásan megoldotta. Sajnos, a debreceni egyetemen is vannak destruktív professzorok és egyéb tanerők, akik állandóan csinálják a fesztivált, s nyilván a szájukat fogják majd tépni Öcsi bácsi felterjesztésekor is, mondván, mi lesz az egyetem hírnevével, ha politikai nyomásra, teljesítmény nélkül osztogatják a díszdoktori címet; már az is kultúrbotrány, hogy Mocsai tudományos fokozat nélkül rektor lehetett.

Ne törődjék velük, a hírnévnek már úgyis mindegy. Ha Ön továbbhalad a megkezdett úton, és a következő szenátusi ülésen nyílt szavazást rendel el, mint Mocsainál, akkor az összes rektorhelyettes és dékán a retorzióktól tartva összecsinálja magát és mindent megszavaz. Sőt, a nyilvánosság előtt akár azt is készek elmondani, hogy Mocsai Lajos díszdoktori címe kifejezetten hízelgő az eddigi debreceni díszdoktorokra, például Oláh György Nobel-díjas kémikusra, Kornai János világhírű közgazdászra vagy a nemrég elhunyt Lámfalussy Sándorra, az euró atyjára nézve is.

És még csak lelkifurdalása sem lehet senkinek Debrecenben, hiszen ha S. Pál exállamfő, párbajtőr olimpiai bajnok vagy S. Zsolt miniszterelnök-helyettes, díjugrató és lesipuskás saját készítésű disszertáció nélkül is doktori címet kaphatott, akkor legfeljebb az lehet kérdés, hogy Kósa Lajos, a város nagy szülötte hogy a csodába nem díszdoktor még, pedig neki érettségije van.

Igaz, Öcsi bácsi ellen szól, hogy idős kora ellenére sem bolondult meg, nem lett hirtelen kormánypárti és templomjáró, le tudta győzni a legtöbbünkben ott lappangó hiúságot és rangkórságot, tehát az maradt, aki volt, ez pedig nem mindennapi jellemre vall.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa