„Lemond a Vezető.” Erre az üzenetre ébredt Z. egy szombat reggelen. A teljes hírzárlat érdekében a vörösinges irányító testület tagjainak az ülés előtt le kellett volna adniuk a mobiljukat, ám eszük ágában sem volt elvágni magukat a külvilágtól.
– Páran a könnyeikkel küszködnek. A Vezető ellenfelei a fogukat szívják, hogy a főminiszterségről mond csak le, a vörösingeseket továbbra is vezetni akarja. Azért megy, hogy maradhasson – folytatódott a beszámoló. – Új főminiszterként jön az Utód? – akart mindent tudni Z. – Ki lát a jövőbe? – zárta le az eszmecserét jól értesült, de tanácstalan partnere.
Z. azon morfondírozott, hogy a vörösingeseknek nincs elég szavazatuk az Utód megválasztásához. Ha a független képviselőkhöz fordulnak, és azok kivételesen felülemelkednek szilárd erkölcsi meggyőződésükön, akkor is csak vékonyka többséget szerezhetnek.
– Pontosan erre építünk – fejtegette a korábbi koalíciós partner egyik vezetője, aki a vörösingesekkel folytatott jelöltegyeztetések résztvevője volt. Hozzátette: – Végre elvi alapon befolyásolhatjuk a kormányzást. – Úgy érted, a szavazataitokért cserébe bejöhetnétek a hidegről? –vetette közbe Z. – Lehetsz cinikus, de a Bankár, akit mi javasoltunk, kiváló főminiszter lenne. – Csakhogy ő nem vállalja, úgy hírlik, a karizmamozgalom rosszallja, hogy összeálljon veletek. Mostanra lejárt az ultimátumotok határideje, amit a vörösingeseknek adtatok a megegyezésre. Jöhet az előre hozott választás. – Mi nem a megállapodásra, hanem a jelölt megnevezésére adtunk ultimátumot. – Vagyis? – kérdezte csodálkozva Z. – Vagyis megnevezzük jelöltként a Bankárt. – Holott tudjátok, hogy nem vállalja? – Aki időt nyer, életet nyer. – Amennyiben van élet a politikai halál után, mindenképp – összegzett Z.
