Orbán Viktor egyike volt a rendszerváltozás kulcsfiguráinak; ám ma már egyedüli főszereplőként áll az alaposan átrendezett színpad közepén. Valaha ott bábáskodott a magyar parlamentáris demokrácia megszületésénél, s most ő fogja eltemetni ezt a két évtizedes korszakot, amely a magyar történelem egyik legígéretesebb vállalkozása volt. S a leghosszabb is, mert azok az időszakok, amelyek az előzményeinek tekinthetők, csak történelmi pillanatok voltak.

Az 1848-as tavasz létrehozta a népképviseleti országgyűlésnek felelős kormányzatot, ezzel lerakta a magyar parlamentarizmus alapjait, ám másfél év múlva a világosi síkra kényszerült. Az 1918-as köztársaság a vesztes háború utáni s a történelmi Magyarország szétesése előtti utolsó pillanatban próbálta megújítani hazánkat - a siker valódi esélye nélkül. Kilátástalan helyzetben jött létre az 1946-ban kikiáltott Magyar Köztársaság is: egy újabb háborús vereség után, a totális diktatúra előrevetülő árnyékában. 1956 vakmerő reményét pedig két hét alatt eltiporták az orosz tankok.

1989-90 viszont a beteljesült remények idejének bizonyult. Korábban elképzelhetetlen eredménnyel zárultak a kerekasztal-tárgyalások, az ellenzék kivívta a demokratikus alkotmányt: a többpártrendszer és a liberális jogállam közjogi kereteit; és megegyezett az állampárttal a demokratikus átalakulás menetrendjében. Ami aztán meg is valósult! Mert az események a következő évben nem az elért vívmányok szokásos véres eltiprásához, hanem a szabad választásokhoz vezettek. A nemzetközi hatalmi konstelláció ideális volt, az ország visszakapta szuverenitását, megnyíltak a nyugati integráció esélyei, amelyek sorra meg is valósultak (NATO, EU). Minden jel arra utalt, hogy Ady Kompországa végleg kiköt a fejlett, polgárosult, demokratikus nyugati parton.

Hogy jutottunk húsz év alatt odáig, hogy újra valami ködös és ismeretlen (másrészt nagyon is ismerős) földrész felé sodródunk visszafordíthatatlanul?

Az első számú ok a magyar rendszerváltozás eredendő ellentmondása. Az a fekete űr, ami egyfelől az új demokratikus berendezkedés természete, másfelől a társadalom elvárásai között sötétlett. A rendszerváltozást nem a magyar társadalom vívta ki: az a nagyhatalmi erőtér szerencsés átrendeződése folytán az ölünkbe hullt. A politikai elitek zártkörű alkujaként született, a „nép" kimaradt belőle. Nem kihagyták: kimaradt. Ezen se a népszavazás görögtüze, se a szabad választások tűnő mámora nem változtatott. „Kádár népe", nem az új, nyugati intézmények adta szabadságra (és felelősségre) vágyott, csak a nyugati jólétre.

Erich Weil szerint „minden államban egy történelmileg kialakult közösség szerveződik meg". Egy történelmileg kialakult közösség alkot magának olyan intézményeket, amelyek megfelelő kereteket adnak az együttéléséhez. Az 1989-ben született köztársaság esetében nem így esett a dolog. Nem a társadalom igényeiből fakadt az alkotmányos konstrukció, ami létrejött. Jobb volt. Polgáribb és demokratikusabb, mint a magyar társadalom szociológiai, mentális és morális állapota. A demokratikus köztársaság tartós létezéséhez két dolog szükséges: 1. demokratikus államberendezkedés; 2. demokratikus politikai közösség.

Nálunk csak az egyik tényező adott - a másik nem.

A Magyar Köztársaság születésekor meglévő ellentmondás az idők során szakadékká nőtt, ezt felmérések garmadája jelzi. A közvélemény szemében az eltelt két évtizedben drasztikusan csökkent a köztársaság intézményeinek s azok működtetőinek tisztelete és elismertsége, ha lehet még használni efféle szavakat.

Pedig a társadalomnak nemcsak a demokratikus intézményekhez való ellenséges, de már a közömbös viszonya is végzetes következményekhez vezet! Ezt Miklósi Zoltán írta le 1999-ben - azután, hogy Orbán háromhetire korlátozta a parlament plenáris üléseit: „Amint arra számítani lehetett... az intézkedés iránt a magyar nép messzemenően közönyös maradt... A parlamentarizmuson esett seb mélységét nem a technikai rendszabályok változása adja, hanem hogy lelepleződött magárahagyatottsága... Az alkotmányos intézmények... mégoly kifinomult rendszere se képes önmagát megvédeni, ha a szabályok szigorú betartatását a demokratikus közvélemény nem kényszeríti ki, és megszegésüket nem bünteti. Rólunk van szó: az alkotmányos rend célja önmagán kívül fekszik, ezért megvédelmezése során a végső instancia nem lehet más, mint maga a szabadságszerető nép. Attól a néptől, amely nem tartja sokra a szabadságot, el is lehet venni azt, ehhez csak kellő politikai elszántságra van szükség."

Itt tartottunk tíz éve. És hol tartunk most, újabb tíz év eltelte után?

Eljött a húszéves Magyar Köztársaság végórája.

Ennek második oka a demokrácia intézményeit működtető magyar politikai osztály a maga gyengülő teljesítményével és erősödő önzésével. Mérhetetlen korrumpálódásával és felelőtlenségével. A fő bűne, hogy túlzottan kiszolgálta, sőt gerjesztette a társadalom kádári gyökerű elvárásait. A bűn és a felelősség - az elterjedt téveszmével szemben - korántsem egyenletesen oszlik meg a magyar politikai osztályon belül (e könyvből ez, remélem, kiderült).

S itt elérkeztünk a köztársaság vesztének harmadik - döntő - okához. Megjelent a színen az a politikus, aki a hatalom bármi áron való visszaszerzése érdekében szembefordult a parlamentarizmus és a liberális jogállam értékeivel. Felrúgta a demokratikus közmegegyezést, szembefordult a rendszerváltozással (és egykori önmagával). Ez teszi végzetessé az ellentmondást, ami a magyar politikai intézmények jellege és a társadalom elvárásai között feszül. Innentől csak idő kérdése volt, hogy az illető - ha elég nagy kaliberű, márpedig az - mikor kerül olyan pozícióba, amelyben meglovagolhatja azokat a társadalmi várakozásokat, amiket ő maga szított föl, és torzított vad indulatokká.

Az idő eljött: Orbán Viktor a csaknem korlátlan hatalom kapujában áll.

Az érem másik oldala - s egyben a köztársaság vesztének negyedik oka -, hogy nem maradt vele szemben politikai erő, mely alkalmas volna a demokrácia megvédelmezésére. A rendszerváltozás nagy pártjai a perifériára szorultak, a puszta megmaradásukért küzdenek. A helyzet paradox voltát - s a magyar parlamentarizmus gyengeségét - jelzi, hogy végül az egykori kommunista utódpártra hárult megóvásának feladata, ami nagyban megkönynyítette a parlamentarizmus vesztén munkáló erő dolgát. Egy régi-új baloldali politikus üstökösszerű felbukkanása és rendkívüli teljesítménye 2006-ban még elég volt a csodához, ám láttuk, mi történt: ez a csoda 2010-ben nem ismétlődhet meg újra.

Pedig, ha most nem, később már aligha. Egy magánlevélből idézek: „Teljesen hiányoznak az intézményes garanciák, amelyek határt szabhatnának Orbánék demokrácia-leépítő törekvéseinek. Ha szétnézünk a különböző hatalmi ágak és demokratikus intézmények háza táján, mindenütt romhalmazt találunk (bíróság, ügyészség, rendőrség, alkotmánybíróság, média, szakmai szervezetek, civil szervezetek stb.) - el se tudom képzelni, mi szorítaná őket korlátok közé.

A kialakult helyzetért felmérhetetlen felelőssége van a politikai eliten kívül az értelmiségnek, amelynek jelentős része ugyanolyan önfeledten fog befeküdni Orbánéknak, ahogyan ezt a Kádár-rendszerben tette. Már most szorgalmasan dolgoznak az előkészületeken. A fiatalok pedig ab-start azzal a stílussal és mentalitással rokonszenveznek, amit Orbánék képviselnek...

Borzalmas nagy árat fizetünk a Kádár-rendszerért. Mert meggyőződésem, hogy ma is az akkor kialakult mentalitások és stratégiák dominálnak az emberek viselkedésében. Ám abban, hogy ez ilyen sikeresen túlélte a rendszerváltást, ismét csak az elit felelőssége játszik döntő szerepet, amely maga is ezeket az eszközöket használja a saját érvényesülése során, s így érthetően nem tett azért, hogy megszerettesse a demokráciát, a szabadságot, a felelősséget az emberekkel. Mert mindezeket valójában ő maga se szereti! Szívesebben szolgál egy gazdát, minthogy ezekkel a bonyolult és nehéz dolgokkal küszködjön... Nagyon-nagyon szomorú ország lett ez megint, és attól tartok, hogy jó hosszú időre az is marad."

A magam részéről annyit teszek hozzá, hogy ez az optimista verzió. Hogy tudniillik Orbánék több ciklust töltenek a hatalomban, ám előbb-utóbb fordul a kocka, és újra érvényesül a demokratikus váltógazdaság.

Szerintem ennek vége van.

Ezt nem a pesszimizmusom, hanem a realizmusom mondatja velem, ami a történelmi tanulságokból adódik. A magyar parlamentarizmus (a mögöttünk álló húsz évet leszámítva) nem plurális, hanem hegemón hatalmi szerkezetben működött hetven éven át: a dualizmus és a Horthy-korszak idején. A dolgok tehát visszatérnek a régi kerékvágásukba, hihetnénk. Ám erről szó sincs!

Csak a hegemónia tér vissza - parlamentarizmus nélkül!

Persze az intézmények (és a látszatok) szintjén majdnem minden rendben lesz. Ismét a történelmet - és Szilágyi Ákost - hívom segítségül: „Ahhoz, hogy a politika, az agora, a parlament értelme kiürüljön... nem kell magukat a formákat is felszámolni. Az alkotmányos királyságban is jól megfér egymással a polgári parlament és a trón azon az alapon, hogy az utóbbi politikai értelemben tökéletesen üres. A monarchia az állam ősi címerpajzsa, reprezentációs szimbóluma... élménymonarchia és látványosságmonarchia csupán. A kormány kormányoz, az uralkodó uralkodik, de az uralkodás csak jelképes.

Hasonlóképp van ez... egy sor országban: a parlament decorum, szimbólum, reprezentatív nyilvánosság, a comme il faut része - ténylegesen azonban egy populista vezér vagy egy abszolút felvilágosult elnök tartja kezében a hatalmat és kormányoz, bizonyos fokozati és jellegbeli különbségekkel - Oroszországtól Bolívián át Kínáig... Ilyen irányt jelez a kilátásba helyezett illiberális, etatista fordulat a mai Magyarországon is."

Orbán Viktor boldoggá teszi majd Kádár János népét.

Ő maga mondja: „Van egy képem arról, hogy mi az a világ, mi az a rend, mi az a közeg, amiben a mi népünk jól érzi magát, otthon van, sajátjának érzi, harmonikusan tudja berendezni az életét, és ráadásul sikereket is érhet el."

Ady sorai jutnak eszembe: „Mindig ilyen volt: apró kánok / Révén minden igának barma... // Ezért a népért úgyis mindegy, / Ebsorsot akar, hát - akarja."

Pedig nincs bennem indulat. Nem vádolok senkit, nem beszélek az „írástudók árulásáról" sem. Hisz törvényszerűen alakult így az ország és lakói sorsa, aminek szerves részét képezi az a véleményformáló értelmiség is, amely az „egyik kutya - másik eb" hamis és ostoba paradigmájával tudta csak leírni a parlamentáris Gyurcsány és a populista Orbán harcát; ami nagyban elősegítette az utóbbi győzelmét. És a köztársaság vesztét.

Tévedni emberi dolog, előfordult a legnagyobbakkal is. Bibó Istvánnal is, aki ezt írta 1945-ben: „A magyar demokrácia válságban van. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától, és fél a reakciótól. Tárgyi okok nem indokolják egyik félelmet sem." Aztán kiderült, hogy mégis - már ami a diktatúrától való félelmet illeti. Bibó írta ezt is: „A kommunizmus és a parlamentáris demokrácia összeegyeztetésének ugyan elég keskeny az ösvénye, de ez az ösvény járható."

Mit mondjak? Megjártuk azóta... Aki mégis úgy véli, ma nincs veszély, mert merőben más a nemzetközi konstelláció, annak még egy mondatot Bibótól. Ebben arról ír, hogy téved, aki „a kommunista pártakciók támadó szellemét a proletárdiktatúra tudatos előkészítésének véli", mert ha „kicsit számot vet az európai és világhelyzettel, és egy kicsit ismeri a... döntő tényezők szándékait és gondjait, az nyilván látja, hogy ilyen terv nincsen." Aztán kiderült, hogy van.

De mi volt az oka Bibó elképesztő tévedésének?

Az, hogy mindenáron azonos képletként próbált értelmezni egy olyan pártot, amelyik valóban a parlamentarizmus keretei között akart és tudott (volna) mozogni, meg egy olyant, amelyik egyáltalán nem akart és tudott, mert merőben más törekvéseket hordozott. Ez a másság - minden hamis látszat és hazugság ellenére - látható volt 45-ben is. Voltak, akik látták, vagy érezték a zsigereikben, mint például az általam Bibónál sokkal kevésbé szeretett Mindszenty. (...)

Az előbb azt mondtam, senkit se vádolok. Egy valakit azonban mégis.

Akit a múltja, az alkotmányismerete, az intellektuális és morális minősége meg kellett volna, óvjon attól, hogy - akarva-akaratlanul - előmozdítsa Orbán hatalmi törekvéseit. Hogy fölismerje bennük a Magyar Köztársaságot fenyegető halálos veszélyt. Akit a tiszte arra kötelezne, hogy minden erejével és tekintélyével küzdjön ellene. Ám ő mégsem ezt tette - hanem egyre inkább az ellenkezőjét. Sólyom Lászlót nem menti semmi sem.

Még akkor se, ha a magyar parlamentarizmus fölszámolása egy nagyobb történelmi trendbe illeszkedik. A demokrácia törékeny képződmény: a kellő politikai intézmények fönnállása mellett is csak megfelelő gazdasági, társadalmi és kulturális feltételek megléte esetén képes tartósan működni. (Stabil gazdaság, polgáriasult társadalom, demokratikus politikai kultúra és tradíció.)

Bayer József szerint „(...) A populizmus erősödése egyelőre a demokrácia keretein belül zajlik, ám a liberális szabadságjogok aláásásával könnyen egy új autoritarizmusnak ágyazhat meg. A populizmus... visszavezet egy demokratikus homlokzattal rendelkező manipulált, tekintélyuralmi diktatúrába...

A demokrácia talán csak egy különleges történelmi kegyelmi állapot szüleménye, és rövidesen új diktatúrák korszakát fogjuk megélni, [mert] a demokratikus kormányzatok... nem képesek kezelni a globalizációval járó új konfliktusokat. (...)"

Nincs bennem indulat, csak fájdalom. Fáj, hogy véget ér az a történelmi korszak, amelynek eljöveteléért - a magam lehetőségei szerint - én is próbáltam tenni annak idején (mellesleg: Orbán Viktorral együtt) - reménnyel teli. Most is próbálok: a megóvásáért - immár remény nélkül (és Orbán ellenében).

A legjobban az fáj, hogy ezúttal mindent magunknak köszönhetünk. 1849-ben, 1919-ben, 1945 után, 1956-ban azzal vigasztalhattuk magunkat, hogy nem rajtunk múlott. Hogy megint eltapostak minket a nagyhatalmak. Hogy nekünk, magyaroknak ezért nem sikerül soha. De ha egyszer hagynák, akkor aztán igen!

Most le kell számolnunk ezzel az illúzióval is. Mert most az egyszer hagyták. Most mindent magunknak köszönhetünk: most tényleg azt kapjuk, amit megérdemlünk. Főúr, fizetünk, volt egy feketénk - meg húsz év demokráciánk, amit sikerült elrontanunk és tönkretennünk.

Lássuk be: nem volt nekünk való ez a játék.

Nekünk Orbán Viktor való.

Eljött az ő ideje, nincs erő, ami föltartóztassa.