Telibe talált a Szolidaritás. Napok óta arról beszél az ország, hogy a Clark Ádám téri alagútnál felállították, majd ledöntötték a Vezénylő Tábornok (sztálini pózban megörökített, hungarocellből készült) szobrát, amelyet aztán a tüntetők végig vittek a belvároson, külön a fejet és a testet, egészen az érinthetetlen Fidesz-szentélyig, a Terror Házáig.

Legyen világos: bármennyire is feszegette a határokat, ez egy politikai performansz volt. Nem több, de nem is kevesebb. A demonstráció az Orbán Viktor által megszemélyesített rendszer eltörlését szimbolizálta. Minden más értelmezés téves – vagy nettó hazugság.

Az apropóról pedig maga a Fidesz gondoskodott. Előző nap Orbánt a párt kongresszusán diktatúrákat megszégyenítő többséggel, egy szavazat híján száz százalékkal választották újra elnökké.

A Szolidaritás teljesen összezavarta a máskor olajozottan működő fideszes médiagépezetet. A párt sajtóosztályának sikerült olyan közleményt kiadnia, amelynek értelmében „tragikus és fájdalmas” emléknek kellene tekintenünk az ötvenhatos forradalom egyik jelképes cselekedetét, a Sztálin-szobor lerombolását.

A kommunistázásban tocsogó kormányt érzékeny pontján érte találat. A hatás jól lemérhető azon is, hogy a hatalom segédcsapataként működő Civil Összefogás Fórum alkalmas ürügynek találta a Szolidaritás akcióját egy újabb Békemenet meghirdetésére.

Olvasom-hallgatom a balról jövő bírálatokat: a Szolidaritás elterelte a figyelmet a bajai választási csalásról, a Fidesz-kongresszuson elhangzott minősíthetetlen beszédekről meg a kormányzat korrupciós ügyeiről. Csakhogy a valóság ennek pont az ellenkezője. A Szolidaritás hatalmas médiafelületet teremtett, amit az ellenzék remekül felhasználhatott volna arra, hogy ezeket a témákat elvigye olyan választókhoz is, akikhez eddig hiába keresgélte az utat.

Nem így történt. Ellenzéki körökben riadalmat keltett, hogy akadnak, akik formabontó módon tiltakoznak a demokrácia folyamatos csorbításán dolgozó unortodox kormány ellen. Ahelyett, hogy az ellenzék élt volna a lehetőséggel, és a demonstráció szimbolikus jelentését értelmezve elmagyarázta volna, miért kell elzavarni a hatalomból a Fideszt, elhatárolódási versenyt indított. Ebben az MSZP járt az élen, de még a máskor feltűnően keményen fogalmazó Demokratikus Koalíció is óvatoskodva nyilatkozott. A szobordöntés hírére a liberális Fodor Gábor annyira kikelt magából, hogy máig nem talált vissza. Hab a tortán, hogy még a Clark Ádám téri rendezvény egyik szónoka, Bajnai Gordon is magyarázkodni kezdett.

A kormányzati propaganda ezúttal gyengén muzsikált, de ennyi is bőségesen elég volt: az ellenzék megint a Fidesz kottájából játszott, képtelennek bizonyult rá, hogy saját – és összehangolt – kommunikációs stratégiát alkalmazva irányítson. Átengedte a kezdeményezést, vesztes helyzetbe lavírozta magát.

Nem kétséges, hogy az Orbán-kormány már régen megbukott. Amiből azonban nem feltétlenül következik, hogy elveszíti a választásokat. Ahhoz az ellenzéknek is produkálnia kellene valamit.