Azt kérdezzük magunktól, miért van az, hogy amint elhagyjuk a magyar határt, feneketlen jókedvünk támad, s biztonságban érezzük magunkat. Vigyázat, nem a stockholmi Arlanda reptér az úti célunk, ahol lányunk vár bennünket, nem is Zürichben landolunk, hogy elrendezzük bankárunkkal vagyonunk kimentését; egyáltalán nem landolunk sehol, gyalogosan hagytuk el az országot.
Ünnepnap van, az imént léptük át az esztergomi hídon a magyar határt, Párkányba érkeztünk, amit Sturovónak is mondunk, holott ugyanúgy magyar köröttünk minden, mint pár lépéssel hátrébb, csak a felirat szlovák, ám ennek nincs jelentősége. Pár perc, s már a Cukráren u Turka pultjánál autentikus török fagylaltos bűvészkedik a gombócokkal, nagyokat derülünk minden kunsztján, ahogyan földobja a gombócot, majd a tölcsérrel elkapja. Tavalyelőtt a Balatonon láttunk hasonló mutatványt, a fiatal árus egyik tölcsérről a másikra repítette a gombócokat; fél perc nem telt el, s a magyar közönség egy emberként küldte el az anyjába, hogy adja már végre azt a rohadt fagylaltot, ki van fizetve.
A híd közepén van az országhatár, de nem kell keresni a táblát, megérzi az ember, hogy hol ér véget az ország, s hol kezdődik a másik; mintha még a levegő is hirtelen megváltozna. Vessük le indokolatlan kivagyiságunkat! Vegyük tudomásul, hogy már Párkány (Sturovó) is úti cél lett, s lesz még majd életcél is, miért ne lenne. Székely unokatestvérünk mondja egyre gyakrabban, hogy a románok előttünk járnak, és már esze ágában sincs átköltöznie, sőt magyar vállalkozások és munkások menekülnek százával Romániába, szép kis perspektíva: teli lesz Románia magyar gazdasági bevándorlókkal; felkészül Bulgária.
