Minden nap új, a hétköznapi ember számára elképzelhetetlen összegű pénzlenyúlási botrány tör ki. A média rendre okiratokkal bizonyít. Helyreigazítást szinte nem is kér, akire a gyanú árnyéka vetül. Talán nincs is rá szüksége. A bűnüldöző szervek nem mozdulnak; ha netán mégis muszáj nekik, elkoptatják, eluntatják az ügyeket. A jogszabályok a rendszerváltás kezdete óta így vannak kitalálva. A Fidesz a kétharmad birtokában legfeljebb tökélyre fejlesztette a rendszert.
De nem mozdul a társadalom sem. Pedig már közvélemény-kutatás bizonyítja, hogy az emberek tisztában vannak vele, hogy amiben élnek, az ez egy államilag szervezett, közpénzleszívásra kondicionált, korrupt rendszer. Maffiaállam. Ellenzéki értelmiségiek arról ábrándoznak, hogy egyszer majd összeér a tanárlázadás, a fekete pólós nővér mozgalma, a ligetvédők ügye, sokféle más felháborodás, tenni akarás. Elindul valami nagy és erős összefogás, amely nemcsak részkérdésekben, hanem a hatalomváltás ügyében is komoly és kitartó erőt sorakoztat fel.
Egyelőre azonban nincs elemi erejű igény a változásra. Akik tehették, megkötötték a maguk különalkuját: vagy beálltak a Fidesz zsoldjába vagy elmentek nyugatra. Míg vissza nem űzik őket az ottani állásféltők, addig hatalombuktató erejükre nemigen lehet itthon számítani. Akiknek idehaza már veszteni valójuk sincs, a periférián élnek, megosztottak, szervezetlenek. Saját maguk számára érdemi változást az ellenelittől sem várnak. Annak egyelőre kétféle arca van: az alsó középosztályi, vidéki társadalmat alig ismerő, netán lenéző, fiatal nagyvárosi civil mozgalmárok, továbbá a civilek kicsit is sikeres megmozdulásait azonnali politikai célra lenyúlni akaró, jól ismert, jellemzően nem jó hírű politikai arcok. Őket nézve teszik föl sokan a kérdést: mennyivel lehet jobb az életünk, ha ezek hatalomra kerülnek?
