Különösen a mesterpedagógusi fizetés látszott szép összegnek. Az ehhez vezető út első lépéseként eltöröltek minden érdemet: másoddiplomát, szakvizsgát, tankönyvírást, állami elismeréseket. A pályakezdő is, a mesterként bizonyított pedagógus is kezdhette alkalmassága bizonyítását a startvonalról, „ped-egyként”.
Aztán az ígéret olvadozni kezdett. Az egyösszegű, jelentős mértékű béremelés több évre elhúzódott, alig észrevehető tételekké alakult, a minimálbérhez kötött illetményalapot kivették a rendszerből, maradt a minősítéshez kötött bérlépcső. Még így is sokaknak, fiataloknak, kevésbé képzetteknek, a munkából kevesebbet vállalóknak – a többségnek – érzékelhetően emelkedett a fizetése. Miközben megnövekedett a munkaidő, nőtt az adminisztráció. Belefér, gondolták még azok is, akik egyébként kritikusan figyelték a változásokat. Majd megjelent az új varázsszó. Portfólió. Aki „feltölti” a portfólióját, elkészíti munkája igazolásának dokumentumait, startolhat a „ped-kettőre”, a magasabb bérre és tovább. Nem mindenki, még azok közül sem, aki a feltételek alapján jogosult lenne. Csak a kiválasztottak. Megkezdődött a tolongás, beindult a portfólióipar. Ez a rendszer ugyanis nem azt nézi, hogy kinek milyen eredményes a nevelő-oktató munkája, hanem azt, képes-e egy dokumentumcsomagot összeállítani (vagy vásárolni). Ha nem állsz neki dokumentumokat gyártani (venni), lemaradsz a béremelésről, nem lehetsz ped-kettő, pláne nem mestertanár, s ha makacs vagy, később sem állsz be a portfólióiparosok közé, a pályán sem maradhatsz. Vagy portfóliózva betagozódsz a tekintélyelvű, centralizált, uniformizáló rendszerbe, vagy kitartasz elveid, a humanista-demokratikus iskola mellett, és családostul éhen halsz – ez a rejtett tantervi üzenete a minősítés rendszerének, ez ennek a csapdának a lényege.
A magasabb bér reményében a pedagógus-ellenállás emblematikus figurái közül többen felhagytak a rendszer szakmai-tudományos kritikájával, s beálltak a portfólióiparosok sorába. Tanfelügyelők, szakértők sokaságára támadt szükség – a pedagógusköznyelvben: kápókra –, akik tanfelügyelik, minősítik kollégáikat. Van az a pénz...
A csapdarendszer második elemét a köznevelési törvény tartalmazza. A törvény szerint ma Magyarországon minden állami-önkormányzati fenntartású intézmény pedagógusai a Nemzeti Pedagógus Kar tagjai. A tagság kötelező. A pedagógusokat ily módon államosították. Mindenkinek, aki közfinanszírozott intézményben volt pedagógus, alá kellett írnia a „tagsági nyilatkozatot”. Magyar abszurd: a kötelező csatlakozó aláírás idején még nem is létezett a szervezet. Aki nem írta alá a papírt, mehetett, amerre látott. Kevesen voltak, akik tiltakozásként feladták hivatásukat. Érthető. Családot kell eltartani, rezsit fizetni... Ma különösen nem engedheti meg magának egy pedagógus, hogy elvei miatt egyszerűen otthagyja állását. Jól tudták ezt azok, akik ezt kitalálták. Számításuk bevált. Aljas csapda volt ez, amit a létfenntartás kényszerének kiszolgáltatott embereknek állítottak. De hogy miért állították, csak azok ismerték fel, akik összefüggéseiben olvasták a köznevelési törvényt. A törvény szövege szerint a Nemzeti Pedagógus Kar etikai kódexet készít, s az abban foglaltak a kar tagjaira nézve kötelezőek. Aki a szabályokat nem tartja be, az ellen etikai eljárást lehet kezdeményezni. A karhoz való tartozás törvényi előírásának ez volt az értelme. A csapdának ez a harmadik eleme. Mert mivel kezdődik a kódex? Azzal, hogy a pedagógus feladatait az alaptörvényhez hűen teljesíti.
Ha egy pedagógus számos mértékadó alkotmányjogászhoz, történészhez, más szakemberhez hasonlóan kételkedik az alaptörvényben, nem követi hűen annak szabályait, etikai bizottság elé citálhatják. Akkor is, ha megjelenésében és magaviseletében nincs kellő méltóság. Hogy ez mit jelent, senki sem tudja. Nem baj. Majd egy etikai bizottság kellő mérlegelés alapján ítéletet hirdet.
Ha béremelést akarsz, portfóliód beadásával fogadd el a köznevelés új rendszerét. Ha nem, mehetsz. Ha munkádat meg akarod tartani, vedd tudomásul, hogy egy államilag létrehozott hivatásrendi szervezet tagja vagy. Ha nem veszed tudomásul, mehetsz. Ha nem akarod, hogy meghurcoljanak, viselkedj úgy, ahogy előírjuk. Máskülönben elítélünk. Ez a háromelemű csapdarendszer üzenete.
Íme, ott állnak a pedagógusok a csapdában. Örülnek, hogy az elsős gyereket is meg lehet buktatni, a tizenhat évest ki lehet rúgni az iskolából, nem kell gondolkodni, mit tanítsanak, mert a Központban megmondják, már a tankönyvválasztásra sincs gond. Kapják részletekben a hallgatás árát, a szép lassan elértéktelenedő béremelést. Tülekednek a ped-kettőért, hogy egy kicsivel több jusson az asztalra.
Elkeseredettségemben igazságtalan vagyok, be kell látnom. Kollégáim többségének nem a portfólió a fontos, hanem tanítványaik, akiknek a jövőjét ők is formálják. Nekik nem a politikai hatalom birtokosai, a fortélyos félelem rendszerét rájuk erőszakoló csinovnyikok jelölik ki az utat, hanem emberi-szakmai lelkiismeretük és azok a gyermekek-fiatalok, akikkel nap nap után találkoznak. Politikusok, tanbürokraták jönnek-mennek, ők pedig maradnak az óvodákban-iskolákban. Ők tudják azt, amit az iskolát belülről csak tanulóként látott politikusok és sok „neveléstudós-szakember” nem tud. A szülők olyan pedagógust keresnek legféltettebb kincsük számára, akinek nem a bármely hatalomnak való megfelelés a fontos, hanem a gyermekarcok mosolya. Ez nem fér bele portfólióba. De ezért érdemes pedagógusként élni.
A szerző pedagógus
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
