Csakhogy. Az LMP 2010-ben nem az ökoszociális paradigma elkötelezett híveinek vállán jutott kellő számú szavazathoz, hanem a választásokon megbukott pártok kiábrándultjai kapaszkodtak egy utolsó szalmaszálba: lehet más a politika. Nehéz egy olyan párt arculatát meghatározni, amelynek tábora főként ebben ért egyet, s akkoriban valószínűleg aktivistái is elsősorban abban jutottak közös nevezőre, hogy mit nem akarnak csinálni.

Csakhogy. Olyan világ várt az üde, friss, erkölcsileg feddhetetlen csapatra, amely a környezetért, a fenntartható fejlődésért aggódó szempontjaikat azonnal a perifériára szorította, mert napról-napra gazdasági és politikai evidenciák védelmében kellett állást foglalniuk – egyúttal terepszínű gyakorlóban, fegyverropogás közben azon töprengeni, hogy éppen akkor és ott miben különbözzenek a háborús felektől. És minél durvább dolgok estek meg a harcmezőn, annál nehezebb volt az egyenlő távolságot bemérni, s ami még rosszabb, csatáról-csatára egyre idegesebben csak erre koncentrálni. Igénybe vette ez a párt frontvonalát és hátországát is, mert a finom és elegáns pengeváltások, amikre készültek, illetve amiket vártak tőlük, nemigen alkalmazhatók pergőtűzben.

Csakhogy. Érthető az „ide nem állok, oda nem akarok” tézisére alapozni egy politikai magatartást akkor, ha hídépítőkre van szükség. Egy a maga függetlenségét óvó, értékelvű párt lehet egy majdani konszenzus katalizátora, ha erre a körülmények alkalmasak. A választások óta eltelt időt azonban a többség inkább hídégetésre használta, s emiatt füstté vált az idilli óhaj, hogy legyen más a politika, mert ahhoz, hogy érdemben más legyen – ha nem is pártot, de legalább partot kell választani.

Csakhogy. Nincs part, van viszont frusztráció és félelem: a szegény kis LMP-ét medúzaként szívja majd be a baloldal, a körülöttük folyton őrző-védő szolgálatot teljesítő szocialisták, meg a Gyurcsány-párt, s ez föleleveníti a múltat, mikor is közkívánatra a szabad demokratákkal legitimáltatta magát az MSZP, aminek a vége maga lett a megsemmisülés. Az LMP belső viharát az okozta, hogy vezetője a függetlenséget összecserélte a semlegességgel, ami az ország jelenlegi állapotában nehezen ad kirajzolható karaktert, nyújt azonosulási pontokat. Miközben kritikusai zavaros ide-odacsapódásként értékelték politikájukat, karácsony előtti „láncos” akciójuk telitalálat volt és sokban hozzájárulhatott a civil mozgalmak imponáló megmozdulásához, ahol is – nyilván közös erővel – sikerült hallgatásra bírni a notórius pártszónokokat és mind a szervezeti ambíciókat, mind az ellenérzéseket kiküszöbölve fölmutatni a kormánnyal szembeni széles összefogást.

Csakhogy. Bár a civilek és velük sok ezer ember úgy érezte, hogy az állampolgárok szabad kezdeményezése búrát boríthat a közelmúltra, s valamiféle pártok fölötti alternatívát szülhet egy ismét fölállított kerekasztal, ez a korai (?) válaszút hozta felszínre az LMP régóta zajló vitáit, jól-rosszul takargatott konfliktusait. Nem a kiszivárgott hírek, nem a két „lázadó” miatt mondott le váratlanul a frakcióvezető, hanem a belpolitikai krízis élezte ki az ellentéteket: az általa sokszor nehezen követhető „mást” képzelik most már nagyon „máshogy” a társai. Ő is látja-érzi persze, hogy fogytán a szabadság, de ragaszkodik pártja szabad, egyik oldalhoz sem csapható vegyértékéhez. Márpedig nincs az az ernyőszervezet, amely alól ne villanna ki a baloldali blokk, ami eddigi stratégiájukat kérdőjelezi meg. Hogy a közvélemény az új választójogi törvény szabta keretben (egy forduló) mekkora esélyt ad egy senkivel sem közösködő LMP-nek, ne firtassuk, mert a kormánnyal szemben álló demokraták szemében nagyobb a tét: a regnáló hatalom leváltása. A búcsúzó frakcióvezető azonban nem hisz ebben, szerinte a nyilvánosan vállalt együttműködés nehezen verbuvált bázisukon üt jóvátehetetlen sebet – az veszik el, amiért szavaztak rájuk.

Csakhogy. A történetnek még nincs vége. A fővárosi és a vidéki küldötteknek közelgő kongresszusukon a párt szervezeti felépítésén túl azt is el kell dönteniük, hogyan tovább. Más-e a politika Budapesten, mint vidéken? Kialakítható-e egy közösen képviselt, egyértelmű üzenettel bíró platform, amely képes úgy megőrizni a függetlenséget, hogy közben tudomásul veszi: egyedül nem megy? Vagy megy szingliként – az eljelentéktelenedés kockázatával.