Ha a pedagógusok kétórás munkabeszüntetésének kétségkívül kissé kornyasztó láthatatlansága után valaki hajlamos volna elhinni, hogy nincs itt már miért küzdeni, mert a magyar közoktatás minden gondja ezek szerint egyszer és mindenkorra megoldatott, annak egy dologra azért felhívnám a figyelmét. Arra, hogy a Tanítanék Mozgalom valamelyest feledésbe merült honlapján csütörtökön a 957. iskolai közösség – egy gyömrői intézmény – csatlakozott a miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt levelében megfogalmazott követelésekhez, pénteken pedig a 35 822. magánember adta nevét az ívhez. Az egyik legutóbbi csatlakozó, Nagy Katalin még azt is odaírta: „Ember-szakmai szabadságot és méltóságot!"
Tehát mégsincs minden rendben.
A kormány jól csinálta, ehhez kétség sem fér. Az első tiltakozás idején még szinte biztatták a tanárokat a polgári engedetlenségre: amolyan szigorú, de türelmes szülő módjára, aki tudja, hogy a hisztinek előbb lesz vége, ha egy darabig tombolhat a gyerek. Később ügyesen kihasználták, hogy a közös ügy mellett saját legitimációjukért is küzdő szervezetek összevissza hirdettek sztrájkokat, és így a nem kifejezetten a hírekkel kelő-fekvő átlagpolgár már képtelen megmondani, kinek hány pontja van, azokért feketében vagy kockásban harcol-e, illetve ott ül-e valamelyik tárgyalóasztalnál. Az így kialakult zűrzavarban nem is mindenki számára visszatetsző a kormány keménykedése, az egyszerre lekezelő és fenyegető államtitkári nyilatkozat. A magyar társadalom alapvetően örök gyerekként viszonyul az iskolához, örök szorongással az örök Kati néniktől, és fényévekre attól a polgári elvárástól, hogy az oktatás egy adóból fenntartott nagy rendszer, amelynek alapvető kötelessége az adózó gyermekeit a lehető legjobb, legtöbb esélyt teremtő tudáshoz juttatni.
