Találkoztam egy kihalt emberrel a minap. Egy kicsiny műhelyben ült, munkaasztalán előtte erős fényű lámpa volt és megannyi csavar, drót, aljzat, dugó, kapcsoló, csatlakozó, dióda, kábel, toldó, led és ellenállás, kezében forrasztópáka, szemében meg rémület: emberek, én már halott vagyok. Ezt üzente a szeme.
A kihalt emberhez a silány vackokat tízezrével ontó tömegtermelés misztériumán át vezetett az út: a számítógépemhez vásároltam hangfalat, amely egy nap alatt tönkrement. Kontakthibásnak tűnt, hát kicseréltem a jackdugót, de mégsem szólt, gondoltam, tán az aljzattal lehet baj, de ahhoz nem mertem hozzányúlni. Ekkor ajánlották figyelmembe a kihalt embert, a még velünk élő ezermestert. Azt mondták róla, régi motoros, mindent megjavít, amit áram hajt.
S felrémlett előttem akkor, hogy ismertem a nyolcvanas években efféle embert sokat. Megszállott volt mindegyik. Tűzbe jöttek egy villanymotor láttán, alig várták, hogy elromoljon, s lehessen javítgatni végre. Emlékszem egy fiúra, aki gitárerősítőket gyártott odahaza passzióból, én is vettem tőle egyet a bőgőhöz, de miután kifizettem, alig akarta ideadni, azt mondta, szívesen bütykölné még. Rá is fért volna, mert nem működött, de nem zavart, gitározni úgysem tudtam.
