Hogy értsék, mit csinál a Nemzeti Kommunikációs Hivatal, hozok egy közkeletű példát. Vegyünk egy fillérekből, főként közreműködői áldozatvállalásból fenntartott kulturális folyóiratot: ebben korábban hirdettek olyan nemzeti közgyűjtemények, amelyek programjaik népszerűsítését és a folyóirat fennmaradását is fontosnak tartották. Ennek a vircsaftnak immár vége. Amióta az állami reklámköltés felett diszponáló intézmény létezik, a legmagasabb szinten, a Nemzeti Kommunikációs Hivatalban dől el, X. múzeum vagy Z. levéltár hol hirdethet. Tehát a közszolgálatban-e vagy inkább Habony Árpád formálódó médiájában, hogy minden lehetőséget felsoroljunk.
Van abban valami példaszerű, hogy a legfrissebb hírek szerint erről a pénzről is Rogán Antal rendelkezik majd. Demokráciákban persze van annak némi hagyománya, hogy országgyűlési képviselőket nem engednek közvetlen pénzosztó szerepbe, inkább döntéshozatallal és ellenőrzéssel bízzák meg őket; ahogy annak is, hogy a kormánypárti képviselőcsoport vezetője soha nem vegyíti sokirányú munkáját kormányzati feladatokkal. De ezek – gondolja a mi kormányzó erőnk – fölösleges liberális mórikálások, hiszen a lényeg mégiscsak az, hogy az legyen, amit a kormányfő akar.
Különben is csak ideiglenesen kettőzik Rogánt, aztán elhagyja a frakciófőnökösködést. Csakhogy viszonylag jó ízlésű világban ez ideiglenesen sem menne. Logikus hát, hogy a legfőbb döntéshozó hűséges katonája mégiscsak egymaga lássa el a fenti három feladatot: ostorpattogására nyomkodják még egy darabig a gombot a képviselők, ő érvényesíti a miniszterelnöki akaratot a hivatali apparátus előtt, és a legjobb, ha eközben a médiát is ő eteti hirdetéssel. Így az esetleges kritikus hangok is hatékonyan csendesíthetők.
