E nyilatkozatból az a következtetés is levonható, hogy erkölcsi kötelesség nem figyelmeztetni a másikat arra, hogy be fogják mérni. Az a feladatom, hogy benn hagyjam autóstársamat a pácban, és mindenkiben a potenciális gyorshajtót lássam (tavaly, mondta a főrendőr, 626-an vesztették életüket az utakon, közülük 300-an ártatlanul haltak meg, az összes baleset 28 százalékának oka gyorshajtás volt).
Elfogadhatom-e ezt az ajánlatot egy országban, ahol emlékeimben bokor mögé búvó kamerás rendőröket látok, és azt is fel tudom idézni, hogy a kinn felejtett 30-as táblánál 33-mal haladó autósokat bírságolnak meg? Kikapcsolhatom-e magamban a szolidaritást úgy, hogy tudom, akit esetleg figyelmeztetek, megtankolni is alig tud? Ha a főrendőr a magasztos érvek felé hajlítja mondandóját (mindenáron csökkenteni a halálos balesetek számát!), akkor én elviszem a dolgot szociális irányba. Miért ne legyek tisztességes akkor, és ne villogjak, amikor megvan rá a lehetőségem? Miért ne érezhetnék együtt azzal az autóssal, akit folyton mindenki büntetni akar, miközben alig él? Mi a helyzet akkor, ha többször átéltem, hogy szerettem volna, ha segít a rendőr, de ezt nem tette meg? Mindösszesen: akkor lehetek-e jó hazafi, ha egy kicsit görény is vagyok?
A jelek szerint minden olyan állampolgár, aki figyelmezteti társait a traffipax közelségére, cinkosnak nevezendő. De ilyenkor föl se merül az, hogy Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter évekkel ezelőtt lézerblokkolóval járt autójával a magyar utakon, és emiatt, ha jól emlékszem, nem volt különösebb összeütközése a közlekedési hatóságokkal. A cinkosok annál inkább számíthatnak retorzióra. Nyugodtan elképzelhetjük, ami egy villogást követő igazoltatás során elhangzik a leállósávban.
Ha engem nem figyelmeztetnek, én se fogok másoknak villogni. Szerencsére itt még nem tartunk. Cinkos vagyok, az is maradok. Legfeljebb ellenőrzik, hogy van-e nálam izzókészlet.
