Debreczeni annak az abszurd tézisnek szenteli könyvét, hogy Magyarországon a „cigánykérdés tabusítása” van érvényben (168. o.), s ez a bajok legfőbb forrása. Persze csupán az a beszéd „tabu” (szerinte), amely egységes egészként tekint a cigányságra, szakít „a többségi kirekesztés és rasszizmus” áldozataként való beállításukkal (11. o.), s kimondja kollektív felelősségüket.
Debreczeni egyszerűen nem érti az általa kárhoztatott, és tévedésből liberálisnak nevezett társadalomtudományi beszédmód lényegét. Ugyanis a társadalomtudományok nem érzületek vagy morális kategóriák, hanem tények, adatok alapján tesznek állításokat. Például hiába hirdeti Debreczeni, hogy a „cigányság zömének közösségi és egyéni életét” ma is meghatározza a „vándorló életmód” (71. o.), ha a kutatások már százhúsz éve bizonyítják, hogy a cigányok túlnyomó része nem vándorol. A diszkrimináció sem holmi jogvédő fikció, ehhez elég az Egyenlő Bánásmód Hatóság évkönyveit fellapozni, vagy a kutatásokat megismerni: adatok bizonyítják, hogy a romák „munkához jutási esélyei a kontrollcsoport [velük azonos képzettségű munkavállalók] esélyeinek felét sem érik el…” (l. Kertesi Gábor 2005-ös kutatását).
2003-ban Kelet-Magyarországon az aktív korú roma férfiak 14%-ának volt csupán munkahelye, de Budapesten 64%-uknak! (Kemény–Janky–Lengyel, 2004). Világos, hogy őket nem lehet „premodern zárványként” egy skatulyába zárni, ahogy Debreczeni próbálja. Nem is beszélve a roma diplomások a kelleténél persze sokkal kisebb, de azért mégis évente több száz fővel gyarapodó táboráról.
A DK alelnöke szerint a cigánykérdés „a demokrácia kérdésénél súlyosabb. Az orbáni autokrácia ehhez képest bagatell ügy.” (10. o.) Az ügy súlyának megfelelően meg is jelenik a könyvben minden „klasszikus parkettától” (121. o.) a „demográfiai fegyveren” át (209. o.), az „agresszivitásig, önbíráskodásig” (80. o.).
Debreczenivel közösen indultunk a választásokon: ő a 182. volt az Összefogás-listán, én a 103. Amikor megalapítottuk az egyszerre baloldali és zöld Párbeszéd Magyarországért Pártot, és meghoztuk azt a nehéz döntést, hogy az Orbán-rezsim elleni összefogásba belépünk, egyik fő célunk volt, hogy tartalmilag is megújítsuk a baloldalt. De nem így! Debreczeni két politikai irányzatnak szentel kitüntetett figyelmet: a liberálisoknak és a Jobbiknak. Ellenben a szegények, jelentős részben a romák ellen kegyetlen háborút viselő Orbán-kormányról semmit nem ír. Debreczeni, aki MDF-es politikusként szavazataival is hozzájárult az ország szétprivatizálásához, a romák tömeges munkanélkülivé válásához, az akkori ellenzéket (az SZDSZ-t) hibáztatja, mert ők gyorsabb privatizációt szerettek volna (61 .o.). Nyilván az SZDSZ hibája volt, hogy az akkori kormánypárti képviselők (köztük Debreczeni) alig tettek valamit, hogy a nagyipar sokkszerű leépítésének hatását kivédjék.
A kötet 159. oldalán egyetlen bekezdésen belül tesz két súlyosan hamis állítást Debreczeni (amelyek egyébként egymásnak is ellentmondanak). Az egyik: a „balliberális politikai narratíva a cigányügyet nem szociológiai, hanem emberjogi tekintetben exponálta és karolta föl.” A másik: a „fenyegető társadalmi problémákat (…) kizárólag szegénykérdésként voltak hajlandóak értelmezni, aminek nincs etnikai (…) dimenziója”. Mindennek döntő jelentőséget tulajdonít: „itt csúszott félre a dolog”. Ha megnézzük például a 2002-es MSZP–SZDSZ-kormányprogramot, már akkor is látjuk, hogy Debreczeni mindkét állítása képtelenség; ha végigmennénk mindazokon a közpolitikai programokon, melyeket a „ballib” kormányok elindítottak 4+8 évük alatt (beleértve mindkét Gyurcsány-kormányt!), akkor pláne.
A liberális értelmiség meg aztán különösen sokat foglalkozott a „cigánykérdés szociológiájával”: a Beszélőben 1990 óta rendszeresen megjelenő Roma-dossziéktól a Hvg. hu-n 2009-ben zajlott cigányintegráció-vitáig. Tabuk nélkül. Társadalomtudós (közéleti megnyilvánulásait tekintve jobbára „liberális”) kollégáim legjava szentelte könyvek és tanulmányok sorát a témának; ezek közül Debreczeni is idéz, igaz, meglehetősen tendenciózusan.
A cigányságról a „ballib” politikusok is nyíltan beszéltek, és voltak kimondottan a cigányokat célzó programok. Amikor pedig a szegényeket célozták a különböző közpolitikák, annak három könnyen belátható oka volt: 1. a nem roma szegények diszkriminációját semmi sem indokolja, 2. a „ki a cigány?” kérdésre az államapparátus általában nem tudja a választ (ha nyilvántartaná az állampolgárok származását, akkor sem tudná; lásd: népszámlálás), 3. az univerzális ellátásoknak jellemzően nagyobb a társadalmi elfogadottságuk, s ebből következően tartósabbak és hatékonyabbak.
Debreczeni kitalál egy „uralkodó narratívát”, azt (hamisan) egy szitokszóvá tett ideológiai áramlathoz (a liberalizmushoz) köti. Képzelt ellenfeleit vaknak és álszentnek minősíti, és velük szemben foglalja el az újító és nyílt, őszinte felelősségérzettől vezérelt gondolkodó pozícióját. Miközben pedig ő maga cáfolja a saját sztereotípiáit. Hosszan idézi a Puszták népét, amelyben Illyés leírja, mennyire jellemezte a magyar parasztokat, uradalmi cselédeket is az, amit cigány sajátosságként tartanak számon az előítéletek Debreczenihez hasonlatos rabjai. Ám Debreczeni észre sem veszi, hogy önmaga cáfolatát mutatta be, s rendületlenül folytatja a cigányozást.
Ez az „igazmondó”, „tabudöntögető” attitűd ismerős. A Jobbik is ezzel páváskodik. Nem véletlen, hogy Debreczeni rokonszenvvel olvassa programjukat. Nem azonosul a Jobbik rasszizmusával; sőt: mélyen és nyilván őszintén elítéli azt, de bő négy oldalon keresztül idézve a Jobbik programját, bizonygatja: Vonáék nem akarnak semmi rosszat a cigányoknak. Pedig nemcsak a gárdabűnözésből, de az idézett szövegből is világos, hogy ez a szegregáció programja: „az erőltetett integráció helyett a differenciált oktatást támogatjuk”, idézi a Jobbik programjából, majd megdicséri a Jobbikot, mondván hogy annak programja „nem a cigányok kirekesztését, hanem az integrálását tűzi ki célul”. Ez volna a Jobbikot karanténba zárni akaró Gyurcsány-párt véleménye?
Debreczeni olyan társadalomtudósok idézeteivel tapétázza körbe a saját előítéleteit, akik elborzadnának, ha olvasnák a művét. Például Kertesi Gábor közgazdász épp azt bizonyította nagy vizsgálatokkal, hogy az iskolai integráció működik, többségi és kisebbségi gyerekek számára egyaránt, és össztársadalmi szinten is hatékony. Képes a romák „radikális szociokulturális másságának” elrettentő példájaként idézni Durst Judit esettanulmányából azt, hogy „este tízkor jártak át egymáshoz süteményt vinni”.
Debreczeni nem kínál megoldást. S ezt nyíltan vállalja is. Ami politikustól elég meglepő. A politika, jó esetben, a közügyek alakítására irányuló tevékenység. Pedig adná magát, hogy a – humán szolgáltatásokkal megfelelően megtámogatott – telepfelszámolás ügyének szentelje könyvét, merthogy az általa sorolt féligazságok a szegény-/cigánytelepek világáról szólnak, és csak arról. A telepfelszámolást szükségesnek mondja, de egyben reménytelennek láttatja: „hiába ültetünk át roncsolt premodern szociokulturális viszonyok között élő embereket ép és modern lakókörülmények közé (…), pillanatok alatt elroncsolják környezetüket (feltüzelik a parkettát és így tovább)” (121. o.). Mit akar ezzel a DK alelnöke, azon kívül, hogy megtörjön egy nem létező tabut? Erre Miskolc adja meg a választ: kimondjukista, rendpárti „baloldalt”, amely azzal fogná ki a szelet a Fidesz és a Jobbik vitorlájából, hogy átveszi a beszéd- és gondolkodásmódjukat.
Úgy látszik, az alelnök úr semmit nem tanult a miskolci buktából. Sem a francia baloldal kudarcából. (Manuel Valls szocialista belügyminiszter, majd miniszterelnök rájátszott a bevándorlókkal és a romákkal szembeni indulatokra, és: fényes győzelemhez juttatta a 2014-es EP-választáson a szélsőjobboldalt.)
Debreczeni könyvének vége felé, mintha megcáfolná addigi állításait, bemutatja a hejőkeresztúri iskolát, a romaintegráció sikerét. Ám még itt sem jut eszébe, hogy ez az egész „pásztoralbertizmus” élő cáfolata.
Gyurcsány Ferenc is hozzájárult a DK anticiganista fordulatának ideológiai megalapozásához, visszamenőlegesen átírva saját kormányfői szerepét. Jelezte, hogy ő, személy szerint egészen másfajta cigánypolitikát szeretett volna. Szeptemberben a Hir24.hu-nak adott interjújában ugyanabból a retorikai pozícióból beszél, mint Debreczeni József. Kinek összeesküvés-elméletté terebélyesedő eszmefuttatása szerint őt és Gyurcsányt ugyanaz a liberális véleménydiktatúra nyomta el. Gyurcsány az interjúban elmondja, hogy 2008-ban felvetette: „a negyedik gyerek családi pótlékát csak úgy kaphassa meg a szülő, ha dolgozik (…) háromnál többet már mégiscsak az vállaljon, aki el is tudja tartani. (…) De legközelebbi kollégáim, politikustársaim leszedték a fejemet. ...azt mondták, hogy ennél mocskosabb, cigányellenesebb elképzeléssel még nem találkoztak. Visszavonultam. Talán kár volt. Ki tudja?”
Tényleg: ki tudja? A DK a diszkrimináció és a gyermekéhezés pártjára áll? Csatlakozik Orbán Viktornak a liberális demokrácia és a szegények ellen viselt háborújához? Elveti a baloldal legfőbb értékét, az egyenlőséget? Kacérkodik a rasszizmussal? Ki tudja?
A szerző a Párbeszéd Magyarországért elnökségi tagja.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
