Barack Obama éppen azokban a napokban, 1961 januárjában született, amikor egykori elődje, Eisenhower bejelentette a Kubával való diplomáciai kapcsolatok megszakítását. Hozzáfűzte akkor, hogy „reményeim és meggyőződésem szerint a nem túl távoli jövőben lehetséges lesz, hogy történelmi barátságunk ismét minden téren rávetüljön normális kapcsolatainkra”. Eisenhower nagyot tévedett. Ötvennégy évnek kellett eltelnie, hogy késői utódja szembe merjen szállni egy rossz döntés megcsontosodott hagyományával. No meg a Miamiban élő kubai származásúak radikálisaival. Nem is beszélve saját politikai ellenlábasairól, az amerikai kongresszus és a szenátus Castro-ellenes lobbistáiról. Mert hát a diplomáciai kapcsolatok helyreállításának egyik – a kubai fél által követelt – feltételét, az amerikai gazdasági embargó feloldását csakis a kongresszus szavazhatja meg. Az a testület, amelyben immár többségbe kerültek a republikánusok, akik távolról sem biztos, hogy nem ezt a szavazást használják majd fel a demokraták elnökválasztás előtti „meggyomrozására”.
De második elnöki periódusának vége felé Obamát láthatólag már csak az érdekli, hogy felkerüljön a történelem lapjaira. Semmi kétség, ezzel a döntésével ez az álma teljesülhet. Önbizalmát növeli, hogy a lakosság túlnyomó többsége mind az Egyesült Államokban, mind Kubában támogatja a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását és a két ország történelmi megbékélését. A közelmúltban került nyilvánosságra a Miami székhelyű Bendixen & Amandi International – titokban készült – közvélemény-kutatása, amely szerint a kubaiak 97 százaléka gondolja úgy, hogy az amerikai–kubai viszony rendezése kedvező hatással lesz hazájára. A válaszadók 79 százaléka mondta, hogy elégedetlen a kubai gazdaság teljesítményével, ami – a megkérdezettek 64 százalékának véleménye szerint –kedvezően alakulhat az amerikaiakkal való viszony rendezése nyomán. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a titokban készült kutatás szerint a kubaiak többsége szemében ma Obama népszerűbb, mint Raúl Castro elnök, sőt kedveltebb az évekkel ezelőtt a politikától visszavonult Fidel Castrónál is, talán érthető, hogy Havanna miért ment bele a kapcsolatok rendezésének tervébe.
A hangulati elemeknél persze fontosabbak lehetnek a gazdasági megfontolások. S nem csupán kubai oldalról. A madridi El Comercio Mundo írja, hogy az amerikai mezőgazdasági termelők már régóta nyomást gyakoroltak a washingtoni kormányzatra, hogy enyhítse a Kubával szembeni embargót. Az Egyesült Államok Kereskedelmi Kamarájának számításai szerint ugyanis az USA legkevesebb 1200 millió dollárt veszít a ki nem aknázott üzleti lehetőségekkel. De ezenkívül is amerikai telekommunikációs cégek garmadája áll a rajtvonalnál és várja, hogy mikor léphet kapcsolatba az e területen szinte szűznek tekinthető kubai partnerekkel.
Ám a kubaiak sem jókedvükben sorolták hátrébb a fél évszázadon keresztül preferált ideológiai szempontokat, s engedtek a gazdasági követelményeknek. Havanna gazdasága sokak szerint már rég romba dőlt volna, ha a szocialista világrendszer és főleg a – Kubát a 60-as évektől támogató – Szovjetunió széthullása után nincs Hugo Chávez Venezuelája, amely mentőövet dobott Castróéknak. Csakhogy az elmúlt évek olajárcsökkenésének betudhatóan a venezuelai gazdaság is meggyengült, s egyre kevésbé volt képes finanszírozni a magatehetetlen kubai gazdaságot. Raúl Castro nem tehetett mást, mint fontolóra vette az USA-val való békülést. Majd ment egyenesen a kasszához. Obama ugyanis már a kapcsolatok normalizálásának szándéknyilatkozata után olyan intézkedéseket jelentett be, amelyek a kubai hazautalások fejenkénti összegét ötszázról kétezer dollárra emelik, jelentős segítséget nyújtva ezzel a kommunista országnak.
Azt megelőzően, hogy decemberben bejelentették a kétoldalú kapcsolatok normalizálásának szándékát, tizennyolc hónapon keresztül folytak a titkos tárgyalások az amerikai és a kubai diplomaták között. Ma már tudni lehet, hogy Kanada adott helyszínt a megbeszéléseknek, s a legfőbb közvetítő maga Ferenc pápa volt. S hogy a katolikus egyházfőnek milyen szerepe lehetett a kapcsolatok rendezésében, arra a májusban a Vatikánba látogató Raúl Castro szavait idézzük tanúságképpen. „Elolvasom a Szentatya összes beszédét, ha Ferenc pápa továbbra is így fog beszélni, én is, aki kommunista vagyok, elkezdek imádkozni, és nem tréfából mondom, talán visszatérek a katolikus egyházba.”
Végül is közösek a gyökerek. Ferenc pápa jezsuita, s gyerekkorukban a Castro fivérek is a jezsuitáknál tanultak.
A szerző újságíró
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
