Bye, bye, London!

Még egy időszerű közmondás: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A kilépésre szavazó 17 millió 410 ezer 742 ember szabadabb jövőt, virágzó gazdaságot, erősebb országot akart. Ennek az ellenkezőjét kapják. Ami a sors igazságtalansága, hogy azzal a 16 millió 141 ezer 241 honfitársukkal együtt, aki inkább maradt volna az Európai Unióban. Leegyszerűsítve a matematikát: a buzgón szavazó 65 év fölöttiek voksaikkal eldöntötték, hogyan éljenek majd azok a fiatalok, akiknek jelentős része nem vette a fáradságot, és a zuhogó esőben inkább kocsmába ment vagy otthon maradt. Az eredmény azzal is rácáfolt az előzetes várakozásra, hogy az átlagosnál jóval magasabb részvételi arány végül nem a maradásnak kedvezett, mert elsősorban ott mentek el az emberek szavazni (például Essexben), ahol a legerősebb volt a kilépés vágya.

A többség döntött, ezt hívják demokráciá­nak. Csoda, hogy Platón óta újra és újra felbukkan a gondolat: inkább tudós „filozófus királyok" uralkodjanak, mint a nép? Persze válaszul ott van Winston Churchill aforizmája: a demokrácia a legrosszabb államforma, leszámítva az összes többit. Úgyhogy nincs értelme a referendum eredményén keseregni, ez van, ebből kell kihozni a lehető legjobbat. Nem lesz könnyű.

Kezdjük a britekkel, akik valószínűleg el fogják veszíteni az Egyesült Királyságot. Úgyis anakronisztikus, hogy a labdarúgó Európa-bajnokságon külön indul Anglia, Wales, Észak-Írország – és a selejtezőben ezúttal elbukott Skócia –, miközben ők egy országot alkotnak. Hát majd nem fognak. Észak-Írországban a republikánus Sinn Fein máris népszavazást javasol az Írországgal való egyesülésről, és Skócia is záros határidőn belül megismétli a 2014-es függetlenségi referendumot. ­(Wales marad, ahol van, nem nagyon maradt bárd, aki szót emelne a tartományért.) A brit gazdaság megrendül, a GDP a jóslatok szerint 3-6, a font árfolyama 10-20 százalékkal gyengül, el fognak veszíteni 500-800 ezer munkahelyet. Apróságnak tűnik, de valahogy péntek reggelig senki nem gondolt rá, hogy a büszke tengeri hatalom Nagy-Britannia az utóbbi évtizedekben elhanyagolta a partvédelmet. Ha a franciák nem tartóztatják fel az embercsempészek bárkáit, hamarosan megugorhat az illegális afrikai bevándorlók száma. Ez sem pont az, ami a kilépésre szavazókat vezérelte.

Az elhagyott Európa most dühös. (Hajrá, Izland!) Nehezen fogjuk tudni legyűrni magunkban a bosszúvágyat. Ha majd sikerül, évekig tartó alkudozás kezdődik, újabb keserű pillanatokat okozva mindkét félnek. Rá­adásul miközben Brüsszel – értsd: Berlin és Párizs – Londonnal azon veszekszik, ki hányszor látogathatja a gyerekeket és hol legyen a hétvégén a kutya, nem biztos, hogy marad elég energia az unió elkerülhetetlen reformjára. Pedig az sem kis dilemma, hogy a válságra a szorosabb vagy éppen a lazább szövetség a megoldás. Akik az utóbbi állásponton vannak, mint például a magyar miniszterelnök, éppen most veszítették el legfontosabb fegyvertársukat. Kénytelenek lesznek együttműködni a vérszemet kapott Marine Le Pennel, Geert ­Wildersszel és a többi szélsőjobboldali populistával, vagy ellenkezőleg, megpróbálhatnak közelebb húzódni a most már végképp a centrumba került Németországhoz. Utóbbihoz sok sikert!

Csábító lehetőség az egészet David Cameron nyakába varrni, aki rövid távú politikai érdektől vezetve meghirdette a népszavazást, majd minden retorikai képessége ellenére elveszítette a kampányt. Ha egyvalakit tekintünk felelősnek az Egyesült Királyságot és az Európai Uniót ért katasztrófáért, akkor az ő. Úgy fog bekerülni a történelemkönyvekbe, mint aki mindkettőt káoszba taszítva kivezette hazáját az Európai Unióból. Alig egy éve még történelminek titulált választási győzelmet szerzett a toryknak, mostanra pártja szétverve, ő pedig mindenütt romokat hagyva maga mögött távozik. Szerepe szégyenteljes, és rá is érvényes, amit a kilépésre szavazókról állítottunk: hiába vezette eredetileg jó szándék, tetteit kizárólag a borzalmas végeredmény minősíti.

Ám az idáig vezető folyamatnak sokkal több gazdája van, kezdve akár azokkal az ­európai politikusokkal, akik annak idején elképzelhetőnek tartottak egy demokratikusan választott politikai felépítmény nélküli gazdasági uniót. Bár az építmény ahhoz tényleg elég erős volt, hogy évtizedekig álljon, az utóbbi idők ismételt földrengéseit már nem bírta ki. Ami leginkább megártott neki, az nem önmagában a gazdasági válság, a görög krízis vagy a menekültáradat, hanem az ezekre érkező természetes emberi reakciókat gátlástalanul kihasználó politikai kalandorok offenzívája. Túlságosan is csábító volt minden bajért Brüsszelre mutogatni, túl könnyen lehetett „szabadságharcot" szervezni.

Nigel Farage vagy Orbán Viktor nem hajtott végre semmi rendkívülit, éppen ellenkezőleg, a könnyebbik utat választotta: felkorbácsolta, majd kihasználta a közhangulatot. ­Erre rá lehet fogni, hogy „meghallották az emberek szavát", de az is legalább ennyire érvényes megállapítás, hogy a józan észt félresöprő ösztönlényeknek szolgáltatták ki a politikát. Végzetes lehet, ha a történtekből azt a következtetést vonnák le, hogy a dolog működik, tehát ezt kell erőltetni. A történelmi tapasztalat szerint ebből előbb-utóbb pusztulás lesz.

Az új Európai Unió megtervezéséhez nem elég a tudós konstruktőrök számítása, szükség volna némi lélektanra is. A ­létrehozandó konstrukciót az emberek többségének magáénak kellene éreznie, amit legegyszerűbben a közvetlen választási rendszer továbbfejlesztésével lehet elérni. Az Európai Unió vezető posztjait a polgároknak felelős politikusoknak kell betölteniük – ami viszont egyet ­jelent a nemzetállami „szuverenitás" további elemeinek feladásával. A „föderáció" felé ­való elmozdulásnak persze éppen azok a legnagyobb ellenfelei, akik a mostani válságot nem annyira bajként, mint inkább lehetőségként fogják fel: végre kiélhetik népvezéri ambíciói­kat. Most már tényleg az a kérdés, hogy sikerül-e háborúk nélkül megúszni őket.

A felfordulástól és a fegyveres konfliktusoktól tradicionálisan tartó Kína a britek bennmaradását szorgalmazta, a kataklizmákkal és az emberveszteséggel általában könnyedén kacérkodó Oroszországban a Kreml-barát sajtó a kilépni vágyók érveit visszhangozta. Donald Tusk, az Európai Tanács lengyel elnöke keserű mosollyal idézett egy népszerű közhelyet: ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Lehet, de ehhez az kell, hogy ne öljön meg. A történelmi napon éppen egy skóciai golfpályája avatásán részt vevő Donald Trump örömét fejezte ki az események ilyetén fordulatán, közben a háttérben kockás szoknyát viselő derék dudások fújtak ősi dallamot. Még ő hiányzik...

Dühösek vagyunk, de ezzel nem sokra megyünk. Átmenetileg fel kell adni egy jobb világ ígéretét, be kell érnünk azzal, amink maradt, a reménnyel. Ugyan éveket, évtizedeket fogunk elvesztegetni, de ha tanulunk a történelemből, a korábbinál erősebb uniót teremthetünk. Sajnos megátalkodott optimistának kell lenni ahhoz, hogy az ember feltételezze, tanulunk a múltból. Egyelőre ennek pont az ellenkezője történik, de talán majd most...

Addig meg: Bye, bye, London, talán még viszontláthatunk!