Buktatás

A közoktatási rendszert a tankönyvek utolsó betűjéig átíró törvény tartalmát a releváns szakmai szervezetekkel nem egyeztette a kormány, akiket pedig mégis megkérdezett, azoktól elutasító véleményeket kapott. A jogszabályt 2012. szeptember elsején mégis hatályba léptették, amit a szakma olyannyira zokon vett, hogy a négy legnagyobb ágazati szakszervezet sztrájkkészültséget hirdetett, követelve többek között a törvény visszavonását, a tanszabadság helyreállítását és az önkormányzatok fenntartói jogosítványai­nak visszaadását. 2013 januárjában viszont – anélkül, hogy bármelyik súlyponti követelésük teljesült volna – a négy közül hárman visszakoztak, sőt, a sztrájk jogáról is lemondtak.

Időközben megszülettek a botrányos minőségű, de kötelező állami egyentankönyvek, hozta a prognosztizált következményeket az elsősök buktatási lehetőségének visszaállítása (de az óvodákból azért mindenkit be kell iskolázni, mert nincs elég férőhely), meg a 16 évre leszállított tankötelezettség is, és a pedagógusok mégsem sztrájkoltak, sőt nem is tiltakoztak hallhatóan.

Pedig a kormány és a szakszervezetek viszonylatában – erről talán a vasutasok tudnának sokat beszélni – csak az állandó kontaktus és az erő permanens érzékeltetése hoz eredményt. Az elmúlt évek elvesztegetett lehetőségeit (nem a munkabeszüntetésekkel, hanem általában a szakmai, munkavállalói és gyermekérdekek érvényesítésével kapcsolatban) nem lehet egyetlen sztrájkkal visszaszerezni. És nemcsak a mindenkori hatalmat kell(ene) kondicionálni, hanem a tagságot is – az egységre, a részvételre, a bátorságra – ahhoz, hogy a túloldal is érezze: nélkülük nem dönthet az életükről, a munkájukról, a hivatásukról – mert ha mégis, akkor a bukást kockáztatja.