galéria megtekintése

Britek lennénk mindahányan?

0 komment

Tamás Pál

A hazai média, ezerszer mértük, az európai átlagnál kevesebbet foglalkozik a határokon kívül történtekkel. A nemzetközi ügyekre szakosodott újságíróknak kevés állást kínálnak, a külföldi tudósítói posztok még a nagy lapokból is eltűntek. A hazai sajtó Brexit-vitájában a nemzetközi nyilvánosságban folyó vitából szinte semmi sem látszik. Az interneten gigabyte-okat olvashat a Brexitről mindenki, aki tud angolul. Ugyan jelennek meg védhető vélemények is, de a (félig) laikus kommentárok elöntötték a nyilvánosságot. ­Mindenesetre abban az eredeti közlemények zöme egyetért, hogy a szigetországban most olyan tömegek léptek színre, amelyeket a politikai elemzők eddig egyszerűen nem vettek komolyan.

Az egykori rendszerváltók az utolsó években sok min­denről itthon is megfeledkeznek. Például arról, hogy vannak tömegek, amelyek nem voltak igazán ott a rendszerváltásnál sem ’89-ben. Az új rendszer később is a tömegek nélkül működött. Ehhez tulajdonképpen simán hozzá is szoktunk. Talán nem mindenkinek tetszett, de a politizáló értelmiség biztos volt benne, hogy az országnak jót akar, s erre majd az emberek is rájönnek. Minek akkor piszkálni őket. Persze valamennyi időre megzavarodott a Gyurcsányt lényegében már megbuktató „vizitdíjas” népszavazásnál, majd a 2010-es „fülkeforradalomnál”. De az egészből nem a megértés vágya vagy kényszere, hanem valami mély sértődöttség maradt vissza. Mi közük ezeknek a mi játékainkhoz? S most még meglepőbbek a brit történések. Hát ott is? Pedig hányszor ismételgették, hogy az angol gyepet néhány száz éve locsolják… Ráadásul közben ismét kiderült, hogy focival a politikában elképzelhetetlen tömegeket lehet megfogni. Talán megnyugtató lehet, hogy egy befolyásos ország nagyon jó egyetemeket végzett elitjei is elterülhetnek váratlanul a járdán. Akkor miért nem eshetne meg valami hasonló – hiszik sokan persze – egy másik helyzetben Orbán baráti körével? S akkor milyen jól jöhetnek az utcai tömegmozgatás technikái.

Valamilyen furcsa hit szerint Európában, a béke földjén nem történhet semmi. Ha valami robbanni fog, akkor a Közel-Keleten vagy Latin-Amerikában. Miközben egy egész geopolitikai korszak roppant meg 1989-ben Európa legközepén, a szó szoros értelmében tizenöt percnyire a friedrichstrassei U-Bahn pályaudvartól. Európában robbant fel a Szovjetunió és Jugoszlávia.

 

És itt kezdtek a legújabb időben repedezni egykori világbirodalmak magországai; itt láttak neki spanyolok és britek a maguk újrafogalmazásainak. Közép- és újabban Nyugat-Európa állami kereteihez képest manapság Irán vagy Argentína a stabilitás földje. S a békés, demokratikusnak tartott tömeg nyilvánvalóan itt is egy másodperc alatt alakulhat át igazi mobbá, teremthet tomboló anarchiát, és viszont, a romboló tömeg egy időre démosznak tűnik, majd hirtelen mégsem. Érdekes módon ezt a szinte folyamatos instabilitást a helyi játékosok, elitek és mozgalmak egyszerűen nem hajlandók el- és felismerni. Közben drámaian változik a másságtűrő képességük. Húsz-huszonöt éve, a naivi­tás utolsó, világító korszakában még azt hittük, a tole­rancia, a különbségek elviselésének kiteljesedése ­felé menetelünk. De mintha a tolerancia közben maga is feltöredezne. A másságot a testükben hordozókhoz (más testszínűekhez, külsejűekhez) sokfelé a „régi európai” környezet alkalmazkodott, legalábbis addig, amíg azok nem váltak a régiek komoly ­versenytársaivá az értékesebb munkák piacán. A szimbolikus ­másság, iszlám fejkendők, turbánok észlelésével ugyanakkor sokfelé nő a türelmetlenség. Hordozóik mégis ily módon európai kültagokká nyilvánítva magukat – tulajdonképpen önként megjelölve és így elszigetelve – mélyebb identitásvitákat a régiek között egyelőre még ritkán gerjesztenek. Hiszen mégiscsak azt mondják, mi mások vagyunk, miattunk még nem kell magadat teljesen átfogalmaznod. Közben azonban az európai többségi társadalmak más kérdések kapcsán polarizálódnak, például kulturálisan konzervatívokra és progresszistákra bomlanak. És ezek a többségi belső táborok azután egymást már nem kímélik. A másik felet már számtalanszor képzelték el elő-polgárháborús helyzetekben. A toleranciának az európai felvilágosodásból levezethető ideális képe nem erősödik, hanem gyengül.

Marabu rajza

A magyar megosztottság egyáltalán nem tér el régi európai környezetünkétől (főleg az osztrákokétól nem), csak a politikai rendszer törékenysége a politikai hangulatokat előbb engedte megjelenni, így igen sokan kint nem is hiszik azt anomáliának. Talán azzal kellene inkább törődni, hogyan lehetne egyelőre még demokratikusnak hitt társadalmunkat, ingatag démoszainkat az ellenőrizhetetlen utcai fortyogástól, a mobosodástól megvédeni.

Ami a brit tömegek mozgatását illeti, egyik oldal sem tudja rendesen kezelni a helyzetet, sem elviselni a másikat. Persze ott most túl nagy a tét. De az ottani történet jelzi, hogy miként pulzál – korábbi hiteinkkel ellentétben nagyon gyorsan – a közvélemény. Öt fázis azért már látszik. Az elsőt valamilyen sokkos állapotnak hihetjük. Ezt még nem követi a trauma valós feldolgozásának kezdete. Közbeékelődik valami, amit a világról alkotott képünk felbomlásának neveznénk. Ezután ­elönt a düh, lázadunk a történtek elfogadásával szemben. Végül a negyedik, depressziós szakasz után az ötödikben elkezdődik a lehetséges tennivalók számbavétele. Kezdjük elfogadni, sőt használni is a kialakult helyzetet. Hátha ki lehet belőle hozni valamilyen nem várt finomat is.

Az európai politikai eliteknek, a magyarokénak is persze, tűzszerészeti, aknahatástalanítási gyakorlatra azért szükségük lenne. Ennek hiányában ­egyelőre Brüsszel vadul sértődött. De hát miért épp az eurokra­ták olvasták volna az 1953-as Brecht-szöveget arról, hogy amikor a Berlint újjáépítő munkások felkeltek, el tudtak szakadni a pártvezetés gondolkodásmódjától és szóhasználatától, valakinek fent eszébe jutott, hogy talán egy új népet kellene valahonnan a saját véleménnyel rendelkezők helyébe választani… A közép-európai peremországok elitjei közben éhesek és tapasztalatlanok, de remélhetőleg ’89-es rövid távú memóriájuk azért a brüsszeliekénél mégis jobb, s talán működni fog. Egyébként kiirthatatlan korrupciós ­projektjeik nekem valami pozitívat is jeleznek. Ők már tudják, a kegyelmi állapot nem tart örökké. Nem lepi meg őket, hogy napjaik szükségszerűen meg vannak számlálva. Hogy lennie kell életnek a kormányzás után, az állami eliten kívül is. S már most arra gyűjtenek. A mag-Európa önképének újabb megroppanását látva ebben csak még biztosabbak lehetnek.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.