Külhonban ez Donald Trump győzelme, aki az elsők között, ha nem épp elsőként üdvözölte ezt a „történelmi szavazást”; és Vlagyimir Putyin győzelme, kinek régi álma és terve – s ezt nem lehet elég gyakran és hangsúlyosan ismételni – az Európai Unió fölbomlasztása. Franciaországban ez a Le Penek és baloldali tükörképeik győzelme, akik a Brexit francia változatáról álmodoznak. Spanyolországban ez a Podemos, a karikatúrába illő „fölháborodottak” (indignados) győzelme. Olaszországban pedig az Öt Csillag Mozgalomé és az azt vezető bohócoké. Közép-Európában meg azoké, akik miután zsebre vágják az uniós pénzeket, szét akarják verni az uniót. És ez mindenhol azok győzelme, akik a kilépés lehetőségére várnak – így azután ez a népszavazás olyan dezintegrációs folyamatot indíthat el, melynek egyelőre nem is látjuk a végét.
Ez a Fritz Lang Metropolisában megjelenített tömeg győzelme. Meg a hajótörőké, a balos bunkóké, a részeg szkinhedeké, az írástudatlan hőbörgőké, a bikanyakú neonacionalistáké. Azok győzelme, akiket lenyűgöz Trump, amikor fölbőg: „Amerikát ismét naggyá tesszük!”, és egy hatalmas falról álmodoznak, amit a muszlimok és maguk közé építhetnének. És a trumpi bőgést aztán lehet utánozni minden nyelven, nyelvjárásban, szlengben és zsargonban. Lehet vele hőbörögni, leordítani bárki fejét, elküldeni másokat a jó fenébe, visszarúgni a tengerbe, megtiltani nekik a visszatérést – gőgösen hajtogatva: „Én, uram, angol vagyok!” – vagy skót, francia, német, bármi.
A Brexit örök időkre a tudatlanság győzelmének példája lesz a tudás fölött. Az emberi állatságé az emberi szellem fölött. A pitiánerségé a nagyság fölött. Mert hát, angol barátaim, nem a plutokratát és nem a bürokratát sorolnám én a nagy emberek közé. Meg azokat a „kiváltságosokat” sem, akiknek a fejét ma nálatok és mindenütt mindenki leginkább egy lándzsa hegyén szeretné látni. A Brexit, miközben Nagy-Britanniát kitolja Európából, bizony nem azokkal tol ki, akiket a hordószónokok oligarcháknak neveznek.
Azok a nagyok, akik minden nép valódi nagyságát szolgálják, akik mindenkit inspirálnak, akikben megszületett a Dante, Goethe, Dickens, Byron, Husserl és Jean Monnet lángelméjétől fénylő nagy álom, az az álom, amit Európának neveznek. Azok a nagyok, akiket most leértékeltek – magatokhoz.
Európa maga, Európa mint Európa az, amit most belerúgtok sértett haraggal a jelentéktelenségbe.
Igaz, nagyon is igaz, hogy Európa sem ártatlan a saját bukásában. Benne van az a közöny, lenézés, amellyel saját lelkét, történelmét, hivatását kezelte. Nem vitás, Európa, amelyet most kivégzünk, jó ideje agonizál, olyan fásult vezetők jelenítik meg, akiknek nagy történelmi vétkük, hogy elhitték: a történelemnek vége, csak be kell kapcsolniuk az automatikus tűzoltó készüléket, és aztán nyugodtan alhatják a földi történelem utolsó emberének álmát.
A katasztrófáért felelősség terheli azokat a politikusokat is, akik a spin doctoraikra és szociológusaikra hallgatva a legkönnyebb ellenállás irányába mentek, a történelem nevű tanítómestert elhajtották, egy vállrándítással elintézték a vészjelzéseket, elrejtőztek egy olyan újbeszélbe, mely csak a semmitmondásra jó, de az igazság megfogalmazására semmiképp. Sajnos, ez is nyilvánvaló.
Azt viszont nem fogadhatjuk el sem a kiválásra szavazó brit többségtől, sem azoktól, akik ezt az eredményt üdvözölték, hogy igazából csak azt a homályos valamit akarták pártolni, amit a „nemzetek Európájának” neveznek. A Brexit nem arról szólt, hogy más legyen Európa, hanem arról, hogy ne legyen egyáltalán. Ez nem Európa valaminő újjáépítésének a hajnala, hanem annak a nagyszabású civilizációs vállalkozásnak az alkonya, melynek egyik bábája egy bizonyos Winston Churchill volt.
Ha nem kapjuk össze magunkat, akkor ez a csütörtök lesz az a nap, mely beiktatja a hatalomba a felvilágosodás, a demokrácia és az emberi jogok ellenségeinek borzalmas Internacionáléját.
Európa alighanem érdemtelen volt önmagára. Lusta, pipogya, álomszuszék alakok voltak a vezetői. A Finzi-Continiék kertjéből (ahová Bassani híres regényének hősei a valóság elől elzárkózhatni vélnek) egy globalizált kertvárosba jutunk, ahol csak kerti törpék léteznek, és elfelejthetjük, hogy valaha ezen a tájékon Michelangelók alkottak.
Akik most hagyják a világot belerohadni a trumpista balekok által vizionált cowboycsizmás „nagy Amerikába”, vagy a diktatúra nyelvét visszahozó Putyin bűvkörébe, vagy a történelmi nagyságát megtagadó Britannia sivárságába, azokat – gondoljuk meg – csak egyetlen emberi élet hossza választja el Európa legszörnyűbb démonaitól, kemencéitől, kéményeitől.
Világos tehát, mi között választhatunk. Ha Európa nem kap észbe, akkor erre a népszavazásra úgy fogunk emlékezni, mint arra a napra, amikor megkeresztelték az új reakció Apokalipszisének fekete lovasát – nem a Jordán vizében, hanem a Temze partján.
Vagy egy döntő ütközetben kiverekedjük magunkat közösen ebből az elmúlt hetven évben példátlan válságból, vagy újra eluralkodik, ami az emberben a legrosszabb lehet, modern pretotalitárius nyelveken fogjuk üldözni egymást, a torz vigyor lesz a bevett kifejezési forma, a vulgaritás, az inkompetencia, a tudatlanság uralkodik majd – és a gyűlölet szeretete.
A szerző francia filozófus, közíró
