galéria megtekintése

Brit „visszabal”

3 komment


Aczél Endre

Első vizsgáján Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt új vezére rettenetesen elbukott. A párt parlamenti képviselőinek több mint negyede fordított neki hátat a Szíria elleni légiháborúról rendezett parlamenti szavazáson, s ami még rosszabb: nem tartott vele az ún. árnyékkormány – a munkáspárti vezérkar – fele. Mindez azért történhetett meg, mert a frakció erőteljes nyomására engedélyeznie kellett a lelkiismereti szavazást, azaz mindenki színt vallhatott, hogy vele vagy ellene.

Huszonnégy órával később viszont egy pótválasztáson a munkáspárti jelölt tönkreverte az ellenfeleit; igaz, egy olyan kerületben (Oldham, tipikus munkás- és bevándorló közösség), ahol az emberek időtlen idők óta a Labourt választják, még akkor is, ha annak a színeiben egy székláb indul. A brit politika már csak ilyen.

Mindebből Corbyn azt a következtetést vonta le, hogy a párt szavazói változatlanul vele vannak, dacára annak, hogy a pártelit jelentős része nem őt, hanem a konzervatív Cameron miniszterelnököt támogatta az Iszlám Állam elleni bombázások megindításában.

 

A történet tanulsága a munkáspárt új választási rendszerében gyökerezik. Corbynt ugyanis nem a parlamenti párt választotta vezérnek, hanem a párt egész tagsága és bejegyzett szimpatizánstömege. Ezeknek a tömegeknek sokkal jobban tetszett az amúgy addig jelentéktelen Corbynnak a „blairizmustól" (a „lájtos konzervativizmustól", ahogyan ő mondja) elforduló, múltba révedő baloldali, sőt balos programja, mint a még mindig blairista pártelit centrista tájékozódása.

A nukleáris programok elutasításától a brit államvasutak állami kézbevételén át a gazdagok és a vállalkozók fokozott megadóztatásáig Corbynt egy olyan Nagy-Britanniába húzza vissza a szíve, ahol az állam a közjó érdekében (a nemzeti bankóprés közbejöttével) szabadon költekezhetett, erőteljesen támaszkodhatott a szakszervezetekre, és kivonta az országot minden katonai kalandból. Hajszálra olyan, mint harminc évvel korábbi elődje, az amúgy szelíd és szeretni való literátus Michael Foot, az amerikai rakétatelepítés esküdt ellensége, a nukleáris leszerelés bajnoka, a falklandi háború ellenfele, az agyondotált állami ipar támogatója, akinek a maga markánsan antithatcherista politikájával végül is „sikerült" kieszközölnie a munkáspárt legnagyobb választási vereségét (1983). És ami ennél kicsit rosszabb: az ő vezérsége idején váltak ki a pártból s alakítottak saját pártot a Labour liberálisabb nagyságai.

Ez az, ami most előrevetíti az árnyékát. Alapjában a szavazáskor se arról volt szó, hogy bombázzuk-e az Iszlám Államot (IS) vagy se, hanem magáról Corbynról. Lehet ugyan napestig hivatkozni arra, hogy „a nép velem van, legfeljebb a párt arisztokratái nem", a szomorú igazság az, hogy Nagy-Britanniát nem lehet visszavezetni a Thatcher és Blair (!) előtti világba, s ezért a Corbyn által megálmodott „visszabaloldali" fordulat némiképp anakronizmusnak hat. Az európai szociáldemokrácia régen túllépett a 80-as éveken, hogy jól vagy sem, más kérdés.

Mindenesetre Corbyn lehetett volna annyira internacionalista, hogy ha a francia szocialista elnök, Hollande a britek segítségét kéri az IS elleni hadjárathoz, akkor erre most és itt nem mond nemet. Benne azonban a Foottól örökölt pacifista ösztön erősebb volt, mint a félelem attól, hogy nemcsak a munkáspárt erős embereit, hanem európai szövetségeseit is elidegeníti magától. Meg fog bukni, de tiszta ember. Megérdemel némi könnyhullatást, előlegként.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.