galéria megtekintése

Brexit, please

8 komment

Joris Luyendijk

Itt az ideje, hogy az Európai Unió udvariasan távozásra szólítsa fel az Egyesült Királyságot. London évtizedek óta kettős játékot játszik – miközben élvezi az EU-tagság előnyeit, belülről aláássa és még zsarolja is a klubot. Ha a június 23-i Brexit-népszavazáson a (vélhetőleg legfeljebb csekély) többség a maradás mellett voksol majd, folytatódik ez a kettős játék, éppen akkor, amikor az EU-nak alapvető reformokra van szüksége a túléléshez, éppen arra, hogy tagjai jóhiszeműen cselekedjenek. Sokkal jobb tehát Brüsszelnek, ha egy barátságos válást sürget.

Mivel Nagy-Britannia fantasztikus tévéműsorokat gyárt, természetes, hogy az ezeket néző euró­paiak azt hiszik, hogy az olyan felvilágosult kozmopoliták, mint Michael Palin, Ste­phen Fry, Louis Theroux vagy a BBC tudósítója, John Simpson, az egész országot reprezentálják. Ennek majdhogynem az ellenkezője igaz. Hollandiában születtem, de már öt éve Londonban élek, és ha össze akarnám foglalni az angol politikai elit és értelmiség véleményét Európáról, akkor a tavalyi Passa Porta irodalmi fesztiválnak a brüsszeli Palais de Beaux-Artsban megrendezett záróeseményét választanám ennek illusztrálására. Ez egy telt házas színpadi interjú volt Ian McEwannal, akit a legjelentősebb mai brit írónak nevezhetünk. Megkérdezték tőle, ­volt-e már korábban Brüsszelben, ő pedig egy jóízű nevetés után azt válaszolta: nem, még nem volt. „De úgy látom, jutott ide a világ legszebb és legcsúnyább épületeiből is."

Valamivel később, ­ugyanazon az estén elmeséltem egy másik jelentős brit írónak, mennyire meglepődtem ezen. McEwan már jócskán a hatvanas éveiben jár, Brüsszel pedig csak két óra vonattal Londonból. Az író őszintén meglepődött. „Sosem voltam még Üzbegisztánban. Ez elég indok arra, hogy elmenjek?"

 

Az EU-ról való brit gondolkodás fősodrát a teljes érdektelenség és a szándékos tudatlanság jellemzi. Ám a brit „euroszkeptikusságnak" van egy másik, kevésbé ártatlan oldala is. Több mint két évig a The Guardian szerkesztőségében dolgoztam. A sokkal kisebb Financial Timesszal együtt a The Guardian az egyetlen brit lap, amelyet Európa-pártinak tartanak. Valóban, találunk ott olyanokat, akik támogatják az európai projektet, de kisebbségben vannak ott is. Sokkal reprezentatívabb az a vélemény, amelyet a gazdasági rovat szerkesztője, Larry Elliot képvisel, aki nemrég „Gulag nélküli Szovjetunióhoz" hasonlította az EU-t. Vagy az a nagy tiszteletnek örvendő újságíró, aki egy vállrándítással azt mondta nekem: „Az EU lényegében nem több, mint Németország kísérlete arra, hogy megnyerje a II. világháborút, csak más eszközökkel."
Ezekben a kijelentésekben nincs irónia, mint ahogy a kilépést támogatók vezére, az egykori londoni polgármester, Boris Johnson sem viccelt, amikor azt mondta, nincs valódi különbség aközött, amit Hitler akart Európával kezdeni, és amit most az EU. Egy nappal később Gerard Butten, aki az EU-ellenes UKIP színeiben európai parlamenti képviselő, egy blogbejegyzésében azt írta: ennél is „szorosabb a kapcsolat" az EU és a nácik között. Egy westminsteri kollégája szerint az EU-tagság olyan, mintha az országot „egy holttesthez bilincselték volna", míg a konzervatív hadügyminisztériumi államtitkár, Penny Mordant így érvelt a kilépés mellett: „Amikor Nagy-Britannia egyedül állt 1940-ben a dunkirki vereség után, kitagadtak és kinevettek minket. Az igazi vezetők néha elszigetelve érzik magukat."

Ez valóban euroszkepticizmus csupán? Vagy inkább „eurofóbia"? Az olyan bulvárlapok, mint a The Sun, a Daily Mail és a Daily Express évtizedek óta tálalják fel milliónyi olvasójuknak a napi adagot az EU-val kapcsolatos túlzásokból, félinformációkból és hazugságokból. A tiszteletre méltóbb Daily Telegraph és a The Times alapvetően ugyanezt csinálja – csak udvaria­sabban. Eközben a BBC képtelenül magas mércét állít maga elé, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden EU-párti érv mellé tesznek egy kilépéspártit. Ettől úgy néz ki, mintha az igazság mindig valahol középen lenne, és ezzel hitelesítik még a legfelháborítóbb EU-fób kijelentéseket is.

A népszavazásnak köszönhetően mindennek az eredménye most egyértelműbb, mint valaha. A londoni média és a politikai elit fontos része az EU nevetséges és hamis karikatúráját felrajzolva érzi magát magasabb rendűnek az európaiaknál, és ezen képpel álmodik arról, hogy újra „naggyá teszi" Nagy-Britanniát, amely ismét világhatalommá válhat.

A maradáspárti csoportban sokan, mint például David Cameron miniszterelnök is, úgy vélik, a brit uniós tagság nem más, mint egy Európának tett szívesség, amelyért cserébe Nagy-Britanniának „engedmények" járnak. Más maradáspártiak szerint a tagság a kisebbik rossz, egy teher, amellyel együtt kell élni. Jeremy Corbyn, a Munkáspárt vezetője egész pályája során az EU ellen érvelt, most pedig kelletlenül arra szólítja fel híveit, hogy fogadják azt el „bibircsókostul, mindenestül". Egyedül két párt, a skót nacionalisták és a liberális demokraták állnak ki az EU mellett – a legutóbbi választásokon utóbbit megtizedelték. És akkor még ott van Tony Blair, Gordon Brown és a New Labour-szárny. Őket Corbyn háttérbe szorította, miután látta, hogy hitelüket tönkretette Irak lerohanása és szoros kapcsolatuk a globális pénzügyi elittel.

Az angol közvélemény nagy része számára „Európa" negatív kifejezés, így az ember azt várná, hogy a kilépés hívei győzelemre számíthatnak. De az emberek többsége felismerte, hogy egyszerűen nem származik gazdasági előny a Brexitből, és ha Nagy-Britannia kilép az EU-ból, az akár az ország végét is jelentheti. Ha az angolok a kilépés mellett szavaznak, de a skótok maradnának, akkor a skót nacionalisták ismét elkezdik majd sürgetni a függetlenséget.

Emiatt június 23-án valószínűleg a britek egy kis többsége a maradás mellett voksol majd. Kétségtelen, hogy Brüsszelben és a többi uniós fővárosban a válságmenedzserek ünnepelni fognak. De ez egy borzasztóan rövidlátó álláspont. Mint azt a Liberation tudósítója, a brüsszeli veterán Jean Quatremer írta a minap: ha a britek úgy döntenek, hogy maradnak, akkor a többi 27 ország számára „olyan elviselhetetlenné teszik majd az életet, mint még soha". Ahhoz, hogy megoldja a menekültválságot és végre valóban demokratikus legyen, az EU-nak alapvető reformokon kell átesnie. Quatremer szerint mindeközben Cameron és utódai kivételt kivétel után követelnek és kapnak majd. Londoni politikusok és megmondóemberek bal- és jobboldalról egyaránt máris egy újabb népszavazás ötletével játszanak – arra az esetre, ha a britek a maradás mellett voksolnának.

Végtelenített szavaztatás. Emlékezzünk, hogy az EU-fóbiás brit lapok milliárdosok kis csoportjának a markában vannak. Közülük Rupert Murdoch a legbefolyásosabb. Idén egyszer úgy nyilatkozott, hogy könnyű megérteni EU-ellenességét: „Ha a Downing Streetre megyek, ott azt csinálják, amit mondok; amikor Brüsszelbe megyek, észre sem vesznek."
Ennyit a brit szuverenitásról.

Elég volt. Normál körülmények között a brit szabotázs bosszantó volt, de elviselhető. Ám most nem normál körülmények között élünk. Az EU nem válságban van, az EU törésponthoz érkezett. Schengen nem működik. Az euró nem működik. És jelenlegi formájában az EU alapvetően nem demokratikus. Egy demokratikus EU-ban az állampolgárok választásokon dönthetnék el, milyen EU-t akarnak. És a jelenlegi rendszer egyáltalán nem ilyen. Ehelyett az európai polgárokat időről időre felkérik, hogy ratifikálják mindazt, amit a háttérben letárgyaltak egymással az Európai Bizottság technokratái, a mindennel jól ellátott nagyvállalati lobbisták, az Európai Parlament tagjai és saját miniszterelnökeik vagy elnökeik.

Lehet, hogy a következő néhány évben kiderül, hogy a menekültválság megoldhatatlan, hogy az eurót már nem lehet rendbe hozni, és hogy egy demokratikus EU csak illúzió. Lehetséges. A kérdés az, hogy készek vagyunk-e máris feladni ezt az ügyet, vagy van még elég harci kedv bennünk, európaiakban ahhoz, hogy megpróbáljuk mindezt megjavítani? Ez utóbbi esetben olyan országokra van szükség, amelyeknek a kormányai racionálisak, realisták, ésszerűek, és amelyekben a közvéleményt nem térítette el egy maréknyi eurofóbiás milliárdos. Az Egyesült Királyság, különösen Anglia ezek közül egyetlen feltételnek sem felel meg, és a népszavazás előtti időben semmiféle érdeklődést nem mutatott a reform iránt, belenyugodott abba, hogy az EU „megreformálhatatlan". Mivel a britek olyan sokat kapnak gazdaságilag az EU-tagságtól, nem fognak kilépni. De az EU aláásását sem fogják abbahagyni. Tehát Európa többi részének kell bölcsnek lennie. Abba kell hagynunk, hogy abban reménykedünk, hátha egyszer európai akar majd lenni az angol közvélemény fősodra. Egy barátságos válás. Nem lehet, hogy ha már ennyi vitánk van, ez lenne mindenki számára a legtisztességesebb?

Joris Luyendijk
holland antropológus és újságíró, London

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.