G. Fodor Gábor interjúja óta nemcsak azt tudjuk, hogy a polgári Magyarország csupán aktualitását vesztett marketingeszköz, hanem azt is, hogy a hatalomgyakorlás legfontosabb célja a hierarchia csúcsán álló személy politikai mozgásterének őrzése és bővítése.
Most, hogy a sokat hivatkozott, majd letagadott paksi hatástanulmány részletei – a Simicska-közelinek minősített MVM-vezér, Baji Csaba leváltása után – szivárogni kezdtek, már az is nyilvánvaló, hogy a G. Fodor-törvény nemcsak általában a kormányzati döntésekre, hanem konkrétan a paksi atomerőmű reaktorblokkjainak megépítésére is igaz. Nincs olyan prognosztizálható áramigény, amelynek a kielégítését a tervezett blokkok szolgálnák, sőt egyáltalán nincs hely a piacon a reaktorokból származó áramnak, nincsenek számítások, amelyek igazolnák, hogy a beruházás valaha is megtérül (de léteznek kalkulációk arról, hogy a hat blokk működése során keletkező hűtővíz megfőzi a Duna élővilágát) – de ez mind nem számít.
Egyetlen szempont van csupán: a tízmilliárd eurós orosz hitel, amelyet épp egy atomerőmű építésére lehet megszerezni, és amely tág pénzügyi mozgástérrel ajándékozza meg azt a személyt, akinek az alvállalkozók kiválasztására döntő befolyása lesz. Hogy ki osztja a lapokat Magyarország közbeszerzéseinél, az legkésőbb a Kounalakis-könyv megjelenésétől mindenki számára nyilvánvaló. A paksi sztori röviden: Orbán Viktor szűknek érezte a pályát, és bővíteni akart, akár azon az áron is, hogy a minimumra korlátozza az utána következő generációk döntési szabadságát.
