Nagyon nem szeretnék kormánypárti tudós vagy művész lenni, mert idejönne Ady Endre, Mikszáth Kálmán, Szilárd Leó vagy Neumann János, és úgy fejbe verne, hogy a fülem kettéállna tőle. Egyáltalán: piszkosul zavarna, ha tudósként vagy művészként hajbókolnom kellene bármilyen politika előtt. Jól is néznénk ki, ha Arany János megírta volna a császárt dicsőítő verset! S végül nem a Walesi bárdokat tolta volna be az időtlenségben reménykedve az asztalfiókba. (Jó néhány „kormánypárti” költő megírta helyette. Emlékszel-e rájuk?)

Arany persze írt egyebeket is. „Iszonyú sok lerúdalni való állat kezdi rágni a bogáncskórót a Parnassus körül. Nem vagyok azon értelemben, hogy ezt hazafiságból tűrnünk kell. Botot nekik, míg el nem rontják a közönség ízlését, vagy el nem csömörltetik az összes szépirodalomtól” – fakadt ki a tudós költő 1850-ben a Szilágyi Sándorhoz írott levelében, hogy elsősorban az elbukott szabadságharc után „vihánczoló” művészféléken élezze a nyelvét. Gondolom, nem vitás, hogy akkoriban csak az viháncolhatott, aki kormánypárti volt.

Nos, hazafiságból nem tűröm el én sem, amit a Professzorok Batthyány Köre, az eléggé szerény taglétszámú, a külföldön is népszerű és olvasott kortárs írókat nélkülözni kénytelen Magyar Írószövetség meg a Magyar Művészeti Akadémia „kormánypárti” tudósai és művészei vetettek papírra. De persze olyan kacifántosan és körmönfontan, amit már megszokhattunk a nyelv világában gyakran bukdácsoló magyar akadémiai elittől. “Mi, a magyar mindennapokban élő, az egyes kormányzati döntések következményeit viselő, azokat bőrünkön érző állampolgárok, foglalkozásunkat tekintve írók, művészek, tudósok, egyre nagyobb megütközéssel olvassuk és hallgatjuk a világ sajtójában egyes politikai körök rágalmait a magyarországi demokrácia-deficitről… Ezeket az álhíreket néhány baloldali és neoliberális pártkötődésű, nyugaton nevet szerzett magyar értelmiségi, író, filozófus, zenész, sajtómunkás is hangoztatja, és nagy nyilvánosságot kap a hazája elleni uszításhoz”.

A professzorok hűségnyilatkozatából azt is megtudhatjuk, hogy a világ tudományos-technológiai forradalmát oly jelentősen befolyásoló, illetve a világ művészeti áramát megtermékenyíteni képes magyar doktor- és művészelit a magyar társadalom „jelentős többségéhez” tartozik. Ez a többször hangoztatott specifikum ösztönzi arra a hölgyeket-urakat, hogy megszólaljanak. “Szükséges, hogy mi, a magyar társadalom jelentős többségéhez tartozó értelmiségiek is megszólaljunk, és kinyilvánítsuk azok megnyugtatására, akik a nyugati demokráciákban Magyarország jövőjéért aggódnak, hogy a jelenlegi magyar kormány nem csorbította a demokratikus alapjogokat, amelyekhez a magyar lakosság túlnyomó része maga is ragaszkodik, ugyanúgy, ahogy ezt 1956-ban bebizonyította. Az a szavazótábor, amely 2010-ben kétharmados győzelmet aratva megbízta a konzervatív politikai erőket a korábbi baloldali kormányok által súlyosan lerontott gazdasági és társadalmi állapot feljavításával, különösen nagy felelősséget érez a hazájáért. Tehát azért is, hogy Magyarország ne szakadjon le Európa és az atlanti világ nemzeteinek demokratikus közösségéről.”

A tudósok és művészek – akik oly bátran lapítanak Schmitt Pál bolgár és német szerzőtől fordított doktorija láttán, s eleszi őket a sárga irigység egy-egy magyar író világsikere miatt – azt is kinyilvánítják, hogy „a vártnál nehezebb külső körülmények és néhány botlása ellenére a jelenlegi kormány továbbra is élvezi e többség bizalmát, viszont a magyar embereknek azt kell tapasztalniuk, hogy álhírek és hazugságok bevetésével, a demokrácia jelszavai mögé bújva éppen a legalapvetőbb demokratikus jogtól akarják népünket megfosztani: attól, hogy magunk ítélhessünk kormányaink teljesítményéről, eredményességéről a szavazóurnáknál. Reméljük, hogy a nyugati demokráciák tárgyilagos közvéleményén meg fognak törni a Magyarország szabadságát veszélyeztető szándékok” – zárul ez a gyalázatos közlemény, mely egyszer majd lapszéli jegyzet lesz azon elemzések alján, amelyek e mostani évtized köldöknézéseiről szólnak. Ugyanaz lesz a sorsuk, mint Arany „vihánczoló” kortársainak. Elsüllyednek a teljes névtelenségben.

Utóirat: A PBK egyik professzora a Klubrádió Beszéljük meg című szerdai műsorában rám hivatkozott. „A Népszabadság is megírta, milyen sokan voltunk (a békemeneten).” Valóban megírta(m). Noha egyszerű sajtómunkás vagyok, még a címadásban is ragaszkodtam a tárgyszerűséghez: Irdatlan tömeg Orbán mellett. „Négykor indult a menet, és nagyjából fél hatig tartott, amíg mindenki átért a Kodály-köröndön – voltam bátor azt leírni, amit láttam. S megjegyeztem, hogy „nem számoltam, mennyien voltak, de ennyi embert szombaton délután még nem láttam az Andrássy úton”. Nos, erre mondta a főprofesszor, hogy a Népszabadság is megírta.
Amiből az következik, hogy én Deák Ferenc legfőbb intelmét megfogadva az igazat írtam ott és akkor. Nem azért, mert a hatalom ezt szeretné hallani, hanem mert úgy volt.