A nézetek egyeztetésére tesznek pénteken kísérletet Rómában, a – fontossági sorrendben – német–francia–olasz–spanyol minicsúcson, hogy a jövő heti, és immár sokadszor sorsdöntőnek ígérkező brüsszeli csúcs előtt legalább a növekedésösztönző programban és a javasolt bankunió egyes kérdéseiben dűlőre jussanak, hátha a piac megnyugszik egy időre.

Időnyerésre játszanak már harmadik éve az eurózónában – sikertelenül. S mind több elemző véli úgy, hogy az elégtelen intézkedések korszaka véget ért. A hét elején a világ húsz vezető gazdaságának állam- és kormányfői (G20) alig leplezték aggodalmukat az eurózóna állapota miatt, de bizakodón nyilatkoztak a tervezés alatt lévő reformokról, elsősorban a reálisnak látszó bankunióról.

A növekedés serkentéséről, a költségvetési fegyelem erényeiről és az integráció mélyítéséről számtalan vitát folytattak már az unióban, ám a mostani diskurzus más, mert súlyos válsággal terhelt közegben zajlik. A húszak körében attól félnek, hogy a tagországi érdekellentétek és a gyenge központi intézmények miatt tartóssá vált euróválság a világgazdaságot a Lehman Brothers bankház 2008-as bukása utáni mélységbe taszítja újra. Az amerikai nézetek szerint az eurótérség vezetői állandóan a piaci bizalom visszaszerzésén fáradoztak, ahelyett, hogy megértették volna, milyen drámai következményei lesznek annak, ha a háztartások, a vállalatok és a pénzügyi intézmények egyszerre szabadulnak meg túlzott adósságuktól. A veszteségeket, azaz a finanszírozási szükségletet kéne sürgősen számba venni, és szétosztani a terheket – a válságból győztesen kikerült németek és a többiek között. Ez a nagy feladat, mert nem kétséges, hogy Spanyolország után Olaszország is segítségre szorul majd.

Ezt megelőzendő – nehogy az akció mentőprogramnak nézzen ki – vetette fel a mai csúcs házigazdája, Mario Monti, hogy az eurózóna pénzügyi mentőalapja vegyen olasz és spanyol államkötvényeket a hozamok leszorítására. Ám Brüsszelből hamar lehűtötték: nem lázcsillapításra, nem aszpirinre, hanem tényleges megoldásra van szükség. Berlin sem lelkesedik az ötletért, de Párizs felkarolta azt. Németország ugyanis szilárd elkötelezettséget követel a kiegyensúlyozott költségvetés és a versenyképességet serkentő reformok mellett – nevezhetjük ezt német típusú fiskális uniónak, igaz, egyben a német vezető szerep uniós szintű feloldásának is. Berlinben már élénk vita folyik a szuverenitás feladásának lehetséges formáiról, Párizsban, Rómában, Madridban még igazán meg sem kezdődött.

A piacok és a világgazdaság főszereplői meg egyre türelmetlenebbek.