A parlament tegnapi oktatási vitanapja nagyjából négy, de inkább hat évet késett. Négyet, ha azt vesszük, hogy az oktatás úgynevezett reformja – a teljes államosítás, központosítás és uniformizálás – 2012-ben kezdődött, és hatot, ha úgy számolunk, hogy Orbánék 2010-ben kezdtek kormányozni. Választási programjukban egyetlen érdemi gondolat sem volt a közoktatásról (általánosság viszont akadt: olyan oktatási rendszert ígértek, „amely megfelel a magas nyugati normáknak" – ennyire futotta), így felhatalmazást sem kérhettek és kaphattak ahhoz, amit csináltak.
Tanácsot sem kértek senkitől: sem oktatáskutatóktól, sem a pedagógusok szakmai testületeitől, sem a szülők szervezeteitől. Kaptak viszont háromévnyi türelmi időt, hiszen a pedagógus-szakszervezetek 2013-ban önkéntes sztrájkmoratóriumot vállaltak, amit csak most készülnek felmondani.
A kormányoldal egy senkivel nem egyeztetett, ismeretlen szakmai hátterű, sehol a világon ki nem próbált, minden haladó tudományos elvnek és az összes sikeres ország gyakorlatának ellentmondó oktatási kurzust visz immár negyedik éve, és csak most hajlandó vitázni róla, amikor már nemcsak a kudarc, hanem az okozott kár is nyilvánvaló. A vitának – annak kimondásán túl, hogy ideje leállítani mindent, felelősségre vonni a felelősöket és kimenteni az áldozatokat a romok alól – arról kellene szólnia: honnan vették a bátorságot, hogy ezt műveljék az iskoláinkkal? Hogyan képzelhette egy ember, aki utoljára 1987-ben ült magyar iskolapadban, hogy mindenkinél jobban tudja, milyen a XXI. századi oktatásügy? Hogyan hihették el neki azok, akik egy pártban, frakcióban, kormányban ülnek vele, hogy ért hozzá? Miért fogadták el a véleményét a saját szakértőik ellenében? És hogyan adhatják a nevüket egy rendszerhez, amelyben sokkal fontosabb az igazodás, a kenyéradó kéz szorongatása, mint az ország jövője?
