Amikor valaki meghatározza, hogy mi minősül titoknak, arról is dönt, hogy mi nem az. Minél több információt kezel közügyként, annál jobban aláveti magát a demokratikus szabályoknak, s egyben a kontroll lehetőségének. A hatalom általában szereti a titkokat, mert részben ezek ismerete különbözteti meg másoktól, ráadásul kevesebb a macera, mintha fűvel-fával megosztaná az információt. Az uralkodó elit akkor fordul kórosan befelé, ha szeret minden más érdeket legázolva dönteni, vagy ha valami miatt tart a nyilvánosságtól – netán mindkettő.
Márpedig a mostani kormányzat különösen szereti bizalmasan kezelni kitüntetett vagy épp viselt dolgait. Az unortodoxia szerves része a titkolódzás. Erre számtalanszor ráfarag, perek sorát veszti el az adatkérővel szemben, de rá se hederít: újabb kérelem, újabb elutasítás. Nyilvánvalóan ez is az illiberális demokrácia szerves része – egy adag politikailag inkorrekt önkény, amit, mint megtudtuk: szeret a magyar. A titokgazda „pénz nem számít” alapon elmegy a legvégsőkig, azaz fellebbez, hiszen neki nem kerül semmibe, a mi adóforintjainkat költi. És ha teheti, a revánstól sem riad vissza (lásd Origó). Mondják, nincs elég rigorózusan szabályozva, hogy mi zárható kulcsra a köz előtt, de valószínűleg a pontosabb keretek sem tartanák vissza a hivatalokat attól, hogy a kényes ügyleteket elzárják előlünk (lásd trafikpályázatok, MNB-ügyletek, a Malév elestének körülményei). Paksról már az előkészítés előkészítésének fázisában többet tudhattunk meg a nem épp nyitott orosz fórumokból, mint a hazai illetékesektől.
Miközben fentről imádnak drágán szervezett nemzeti konzultációkat indítani, addig a legegyszerűbb kérdésekre is elzárkózás a válasz. Arra hivatkoznak, hogy rengeteg pluszmunkát okoz közkinccsé tenni mindent, bár a kormányzat népszerűsítésekor mintha mindez nem számítana. (Például a rezsicsökkentés számláinál). Az indokoltnál jóval több „bizalmas” hiába ad sokszor zöld jelzést a pénzek gyanús szétosztásakor, egyben növeli az össztársadalmi bizalmatlanságot, a konfabulációt, a rémhírek terjedési sebességét, a „minden gyanús” érzést, ami körbeveszi a rendszert.
