Birsalmasajt

És most itt van, megcsináltam: három kiló aranybarna, lassan tökéletesre száradó emlék. Csak épp fogalmam sincs, mit kezdjek vele, hiszen a családból senki sem szereti.

Amikor mama meghalt, az előszobában évtizedek óta burjánzó, minden évben mámorító illattal virágzó anyósnyelvek is utánahaltak. A házat eladtuk, a mérnöki pontossággal metszett kerttel, a csodaszámba menő hortenziákkal és oroszlánszájakkal együtt. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam ott a kipakolásnál. Egyszerűen nem ment. Úgy éreztem, vákuum vesz körül.

Mama éhínségben nőtt fel, túlélt egy világháborút. Tudta, hogyan kell úgy pucolni a krumplit, hogy a héjból, elföldelve, új növény sarjadjon. Egész életében raktározott: a szekrény tetején ott sorakozott a több évre elegendő kávé, tea, fogkrém, szappan, meleg zokni. A végén, amikor a daganat elrabolta a memóriáját, már azt sem tudta, mi mindent rejtett el. De a birsalmasajt kitartott.

Először az anyósnyelveket szereztem be. Szeretnek itt nálam, bár egyelőre nem nyílnak. A balkonládáimat bevetettem oroszlánszájjal. Nemrég kinyitottam a fürdőszobaszekrényt, és le kellett fényképeznem a látványt, hogy elküldjem a húgomnak: hét flakon tusfürdő, három sampon bontatlanul. „Csak nem mamára ütöttél?" – jött a válasz.

Elgondolkodtam: lehet, hogy a legkicsinyesebb dolgokkal leplezzük a legnagyobb fájdalmakat? És ekkor rájöttem, mire is kell nekem a birsalmasajt. Hogy érezzem, nem veszett el minden végleg, legalább egy kicsi részét újrateremthetem.

Vésztartaléknak.