A birsalmasajt iszonyúan hiányzott. Rajtam kívül senki sem szereti a családból, én viszont, ahogy múltak a gyász hetei nagymamám halála után, úgy estem mind inkább pánikba: honnan kerülnek ezután a kis barna kockák a karácsonyi mézessütemény tetejére?
A bolti ehetetlen volt, hát fejembe vettem, hogy főzök.
Első évben belefájdult a kezem a pucolásba. A massza fortyogott, rotyogott a tűzhelyen, ami csupa ragacs lett a vulkánszerűen ki-kilövő cukros péptől. Két napig vártam, hogy megdermedjen a formában. Nem dermedt. Visszaborítottam az egészet, újabb vulkán, újabb két nap, semmi. Két hét múlva megpenészedett.
A következő évben ugyanez történt, sírva álltam az őzgerincforma fölött, mutatóujjammal turkálva a levet eresztett birsalmavelőben. Tehetetlen dühömben bevágtam az egészet a sütőbe, hátha úgy kiszárad. Nem száradt, beleégett, dobhattam ki formástul. Így megy ez nyolc éve. Néha egészen közel kerültem a megoldáshoz, de hol az alufólia ragadt bele menthetetlenül, hol a formából nem lehetett kifordítani. Ha össze is állt a sajt, rendre a kukában végezte, mert senkinek nem volt gusztusa hozzá. Nekem sem. Kudarcíze volt.