Ezeket a gyerekeket és szüleiket káromkodja le a gyerekei előtt az ország, amelyet szeretni – ahogy a szüleiket is – szintén az egyetlen épeszű életreményük. Megsemmisítő erejű nyaruk lehetett, anélkül, hogy tudnának róla. Valószínű, hogy most inkább menekülnek vissza a bilincsesbe, hogy legalább a velük egyívásúakkal lehessenek együtt, ne ezzel a megpattant lelkű, csupa káromkodás világgal.
Miért beszélek káromkodásról, amikor nyilvánosan egyetlen csúnya szó el nem hangzott? Azért, mert a káromkodás lényege nem az alpári, altesti vagy istenkáromló kifejezések használata, hanem a szóbeli agresszió – általában képes beszédbe sűrítve. Ezt kapjuk.
Az alaphelyzet az, hogy miközben Orbán Viktor miniszterelnök valamiféle atavisztikus félelmekre játszva Afrika belsejéből előretörő megállíthatatlan népvándorlást vizionált (például Tusványoson), egy lényegében szétlőtt arab országból, Szíriából (családok, jórészt gyerekekkel) és Afganisztánból (inkább csak férfiak) jönnek, nyilvánvalóan az életüket mentve. Jönnek, és mennek is tovább. Orbán az obskurus indítópont megjelölésén kívül még a terrorizmussal hozta összefüggésbe az érkezőket, az európai kultúra végső kihalásának fenyegetését láttatja bennük, egyszóval mindent felvonultat, ami miatt más körülmények között végezni kellene egy ránk törő embercsoporttal.
Ehhez képest nem látunk mást, mint megannyi családot, szomorú tekintetű apát, kétségbeesett anyát csodálatos fegyelmezettséggel velük bandukoló kisgyerekek sokaságával.
Igaz, látjuk a képeket a Macedóniában vonatokat rohamozó fiatal férfiak tömegéről is. Róluk kevesebbet tudunk, mint azokról, akik eljutottak idáig, s akiken – mint partizánok egy félelembe dermedt országban – segít nálunk is rengeteg csodálatos ember.
És közben halljuk a szólamvezető nyomán a kart: L. Simon Lászlót, aki tatárt, törököt, világháborút és diktatúrákkal vívott harcokat hív fel szónoklatában a jelenlegi helyzet nehézségeit érzékeltetve; Rogán Antal Fidesz-frakcióvezetőt egyre követelőzőbb és mind agresszívabb bevándorlókról beszélni (nem bevándorlók, menekülők, emlékeztessünk rá újra!); Pető Györgyöt, aki a Keleti pályaudvar melletti zöld terület visszavívásáról beszél (ott az ellenfél átlagéletkora úgy tíz év, jegyezzük meg, visszavívás esetén tehát szívszaggató lesz a zokogás); és emlékezzünk meg Lázár Jánosról is, aki egy magyar verekedő brigád által szétcsapott színes bőrű fiú és fehér párja esetének kapcsán szükségesnek tartott rávilágítani, hogy ilyen dolgok ott fordulnak elő, ahol megjelenik a bevándorlás.
Ez a tónus már csak akkor is káromkodásnak tűnik, amikor összehasonlítjuk a valóban menekültek százezreit ellátó – és most már deklaráltan be is fogadó – vezető német politikusok gesztusaival, Ferenc pápa nagyvonalúságra intő szavaival vagy a szerb miniszterelnök valóságos nagyvonalúságával. Egyedül vagyunk ennyire gorombák. De nem ez minősíti káromkodásnak az idézetteket meg mindent, amit hivatalosan teszünk. Azzal, hogy káromkodásnak mondjuk, még nem állítottunk rosszat. A káromkodás szavakba fordítja és gyakran helyettesíti, kiváltja, nem előidézi, hanem helyettesíti az agressziót.
Ha valóban lenne ilyesmire ok. Ha a kezünkre verünk a kalapáccsal, és káromkodunk, csökkentjük a fájdalmat. Ezt kísérletek is bizonyítják. Richard Stephens pszichológus arra kérte kísérleti alanyait, dugják a kezüket egy vödör jéghideg vízbe. Egy részüknek megengedték, hogy a kellemetlen érzésre káromkodással reagáljon, másoknak nem. Az előbbiek jóval tovább tudták benn tartani a kezüket, mint a némán tűrők.
A kulcs a valóságos szenvedés, a fájdalom. Ha az vagy annak a veszélye nem létezik, a káromkodás nyers agresszió.
És itt fel lehet tenni a kérdést: valóban szenved, de legalábbis szorong a mi átkozódó kormányunk? Ha igen, szubjektív tekintetben indokolt, amit tesz. Azt gondolom azonban, hogy nem valódi feszültséget ad ki magából szitkozódásával, hanem jórészt hatásos szerepet játszik. Ha mégsem, akkor e sorok részben igazságtalanok. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a kormányzatban bízó emberek valóban átélik az egyelőre inkább csak képzelt megpróbáltatásokat, ezért káromkodásuk egyre elborultabb, idegengyűlöletük őszinte. Agressziójuk is az lesz.
Azt remélnénk, hogy a politikus jobban tűri a konfliktusokat, fegyelmezettebb, erősebb, mint a többi ember. Ennek az ellenkezőjét látjuk. A hatalmon levő politikusok mutatják – még ha netán nem is indokolatlanul, bár ezt nem gondolnám – a pánik jeleit. Káromkodnak, mint akik a legnagyobb megpróbáltatásoknak vannak kitéve. A nép meg őket látva jórészt inkább csak szorong, de attól tartok, annyira, hogy már-már háborús pszichózist él át, miközben nem ő szenved, hanem a menekülők, akik áthurcolják űzött életüket rajtunk.
Még a velük lévő kisgyerekek sem sírnak. Csak mennének. De még csak nem is ez a legerősebb kontraszt. Azt az idézett kísérlet második része mutatja meg. Ebben más szereposztásban megismételték a próbát, és azt találták, hogy azokon az embereken, akik különösebb ok nélkül is gyakran káromkodnak, alig segített a fagyos víz által indokolt szitkozódás. Ők nem bírták tovább káromkodva sem a fájdalmat. Mert könnyen elveszíthetjük azt a képességünket, hogy igazi baj esetén hatásosan káromkodjunk, pedig az tényleg aktiválja a fájdalomcsökkentő endogén opioidok termelődését.
De akárcsak a kábítószerekhez, ehhez is hozzá lehet szokni.
(A tanulmány a Journal of Pain című szaklapban jelent meg.) Ezt kockáztatjuk most. Az idegengyűlölet fájdalomcsillapítójával élünk, úgy, hogy nincs is igazán bajunk. Mi történik majd, ha egyszer lesz? A káromkodás további pozitív hatása (tegyük zárójelbe, hogy az egyébként melyikünket mennyire taszít) a szolidaritás ébresztése. Összetartozó emberek tudnak egymás között igazán felszabadultan káromkodni. És fordítva: akik ezt tudják, összetartoznak. (Nyilván nem az egymásra rontó verekedőkre gondolunk, hanem mondjuk az egy csapatban futballozókra.)
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Ha viszont a káromkodással próbálunk szolidaritást ébreszteni, csalunk. Ideig-óráig, meglehet, sikeresen. Amikor az összetartozás áldozatvállalást fog követelni, de hiába, ez kiderül. A mostani álellenségre gerjesztett összehangolódás későbbi kiürülésre, a valódi, egymást illető segítőkészség leépüléséhez vezet. Elveszítjük egymást. Ha máskor nem, most. Ez a veszély, és nem a rajtunk átvándorló bátrak csapata.
Más baj is van. Gyurcsánytól, Simicskától tudjuk, hogy a politikai káromkodás végzetes lehet, ahogy meggyőződésem, hogy ezzel a tényleges káromkodással a mai kormányzat is rettenetes veszélynek teszi ki magát.
Nem lesz képes megfelelni ugyanis az általa gerjesztett nacionalista várakozásnak. És akkor ugyanez folytatódhat, csak esetleg másokkal, még keményebben.
A gyerekeknek pedig két nap múlva el kell menniük az iskolába, elfelejteni mindent, amit ezen a nyáron láttak, és a lehető legtisztább hangon elénekelni azt a szép imádságot, amelyet a tanítójuk kér.
