2005 tájékán például egész nyelvújító mozgalom indult meg a Fidesz köreiben, hogy új szóösszetételekkel próbáljanak nehezen levakarható bélyeget ragasztani a fényűzést kedvelő szocialistákra. Szijjártó Péter szóvivőként vezényelte a papagájkommandót, a luxusbaloldaltól a limuzin-, sőt kaviárszocialistákig alkotó módon létrehozott kifejezésekkel öntötték el a médiateret plebejus kormányzást követelve.
Mára pedig ott áll ez a még mindig fiatal, 36 éves külügyminiszter több ingatlana mellett egy olyan ház gazdájaként, amelynek – ahogy a Facebook-komment megjegyezi – az uszodája nagyobb, mint egy átlaglakás. Akkor most mi van? Természetesen ami akkor politika volt, mára egy összetartó család munkás életének megkoronázása. Ebben a világhálós korszakban persze hamar közszemlére kerülnek a számok, a fotók, de engem nem az impozáns méretek hökkentenek meg.
Inkább az önmérséklet, az arányérzék hiánya. Vagy akár a veszélyérzeté. Hogy nem okoz némi vívódást egy lakóparki sorház nagy lakásából ilyen kihívó „várba” költözni annak, aki mások felett oly könnyen ítélkezik, aki fiatalon ekkora karriert csinál a „közjó szolgálatában”. Miért nem riad vissza a szaunáktól, a fedett uszodától, a teremnyi szobáktól, amelyek kiforgatják, hiteltelenítik politikusként elhangzott szavait? A számok talán magyarázhatóbbak, mint az arányérzék teljes hiánya.
Fénytörős burleszk Szanyi Tibor esete is a gój motorosokkal. Magyarázkodása jelzi, hogy a szintén mindenkit kioktató, fejlett kritikai érzékkel bíró ember mennyire devalválja önmagát, ha nagyképűen hazardíroz, méltatlan szituációba lavírozza magát. Lelepleződik, maga alá temetve még politikában szerzett rutinját is. Nyilatkozatában azt fejtegeti, hogy mint felelős politikus, nem futamodhatott meg egy olyan fogadás elől, ami a szocialisták választási eredményére vonatkozott. (Dehogynem!).
Majd ellökve magától a több mint kínos szituációt, azt állítja, hogy gój motorosait (akik Brüsszelben is szokott öltözéküket viselték) civilként fogadta – első, az unió iránt rettentően érdeklődő privát látogatói tehát ők voltak, erre pedig van neki törvényes kerete. A bizarr helyzeten úgy akar úrrá lenni, hogy minden különösebb fenntartás nélkül elsétál amellett, hogy kikkel fogad, s ha veszít, azt közpénzből állja.
Szanyi, mint kitudódott, sógornőjét alkalmazza gyakornokként Brüsszelben. Ez is azt jelzi, hogy egykettőre képes saját érdekeire szabni a privát szféra és a politikusi lét viszonyát.
Széles Gábor pedig sértődötten zavarja el az Index munkatársát, aki nem arról kérdezi, amiről falunapot tart éppen. Elfelejti, hogy mekkora politikai és tudományos adu ászként harangozta be energiacelláját – hogy úgy beszélt róla, mint amellyel a kormánykoalíció választási győzelmének zálogát tartja a kezében.
Miért véli ezt hirtelen mellékes, már-már magánügynek mondván, ő a zalai falunapot akarja reklámozni? Miért csodálkozik, miért perel, hogy ha bárhol mutatkozik, ezt kérik számon tőle? Tényleg nem több ez, mint néhány képtelennek tűnő sztori az elmúlt hétről? Bevesszük?
