A kora középkori bevándorlókról elég sokat tudunk. Már István előtt is jöttek keresztény hittérítők Magyarországra Olaszországból és Németföldről. Szent Adalbert cseh származású volt. Szent István házasságával, a bajor Gizellával nagy számban jöttek hazánkba német lovagok, lelkészek, szerzetesek. Jöttek nagy számban telepesek, mesteremberek földművesek; vallonok a mai Belgium déli részéről, olaszok Lombardiából, németek, franciák Lotaringiából. Nagymértékben hozzájárultak az ország modernizálásához.
Nekik köszönhetjük az első magyar városok felvirágoztatását. Esztergomot és Székesfehérvárt is bevándorlók formálták nyugati típusú városokká. II. Géza (1141–1162) nagy számban telepített német ajkú bevándorlókat a Szepességbe és Erdélybe. A tatárjárás okozta népességvesztést történészek 10-15 százalékra becsülik. Esztergom, Buda és Pest teljesen elpusztult. IV. Bélát (1235–1270) gyakran nevezik a második államalapítónak, és nem ok nélkül. A kipusztult lakosság helyére idegeneket telepített, leginkább német és cseh tartományokból.
Visszahívta az elmenekült kunokat, és támogatta a románok bevándorlását a Havasalföldről Erdélybe. A német ajkú telepesek vezetésével indult be az erdélyi városok erőteljes fejlődése. Eleinte e gyorsan fejlődő városok lakosságának többsége idegen ajkú volt, de a következő két évszázadban beindult a városok elmagyarosodása, ami a törökök által elfoglalt területeken teljesen megakadt. A XVII. század végére a megmaradt városok területén, például Pécsett, a lakosság többségét a Balkánról idevándorolt bosnyákok alkották, akiknek legtöbbje a törökökkel együtt menekült a magyar területeket felszabadító hadsereg elől.
A törökök által elfoglalt magyar városok romokban voltak, és népességük talán egytizede volt a török előtti időknek. A helyzet nem volt jobb a városokon kívül sem. Bevándorlók után kellett nézni. Sokan azt hiszik, azért telepítettek magyarellenes királyok német telepeseket a felszabadított magyar területekre, hogy csökkentsék a magyarok súlyát a birodalmukban. De az első német telepítéseket nem is a bécsi udvar szorgalmazta, hanem azok a magyar földesurak, akiknek nem volt elég emberük a földek megművelésére, és ezért egyéni akciókba kezdtek.
Ügynököket küldtek Németföldre, és gazdasági előnyökkel próbálták a német parasztokat Magyarországra csalogatni. Ilyen módon érkeztek német telepesek az észak-dunántúli és alföldi megyékbe 1689 és 1740 között. De a birtokos nemesség lassúnak vélte ezt a folyamatot. Az 1722–1723. évi országgyűlés határozatban sürgette a szervezett betelepítést. A második nagy bevándorlási hullám Mária Terézia (1740–1780) idején ment végbe már szervezett formában, építkezési segély és többévi adómentesség biztosításával.
Ám a bevándorlás így is lassan haladt, és a királynő 1762-ben újabb rendeletet adott ki a bevándorlás meggyorsítása érdekében. Az Elzászból és Lotaringiából érkezők a déli határvidékeken telepedtek le. II. József alatt a telepítések folytatódtak. A XVIII. századi német telepesek nélkül a tönkrement és elmaradott magyar területek felemelkedése elképzelhetetlen lett volna. Kérdezhetjük, hogy miért nem az észak-magyarországi területekről telepítettek magyarokat és szlovákokat a felszabadult területekre.
Nos, volt szlovák vándorlás északról délre a XVIII. században. Ezt is a földesurak kezdeményezték. Ők állami engedéllyel telepítették le szlovák jobbágyaikat dunántúli és alföldi birtokaikra. A német bevándorlók viszont szabad parasztok voltak, nem jobbágyok. Az elmaradott magyar feudális viszonyok tették a külföldiek letelepítését elkerülhetetlenné. Zsidók már a III. században is éltek a mai Magyarország területén, és az Árpád-korban is jelentős szerepet játszottak az ország gazdasági életében, de nagy számban csak az utolsó kétszáz évben érkeztek Magyarországra.
A XVIII. század elején számuk nem lehetett több ezer főnél. Egy 1735–38-as összeírás már 12 ezer zsidót tartott nyilván, és valós számuk ennél valószínűleg magasabb volt. A zsidó bevándorlás nem szervezett, hanem spontán volt, mégpedig a XVIII. század első felében leginkább cseh, német és osztrák területekről. A század második felében megindult a bevándorlás Galíciából, s felgyorsult az 1846-os parasztfelkelés után. A zsidó népszaporodás a XIX. századi Magyarországon óriási mértéket öltött. 1784-ben mindössze 80 900 zsidó vallású magyart tartottak számon.
Száz évvel később 624 800 zsidót találunk a népszámlálási adatokban. Ennek oka nemcsak a folyamatos bevándorlás volt, hanem az igen magas természetes szaporodás is. Az 1867 utáni Magyarország nagyléptékű gazdasági fejlődése elképzelhetetlen lett volna a zsidók és németek jelenléte nélkül. A mai magyaroknak emlékezniük kellene ezekre az új magyarokra, akiknek jelentős részben ők maguk is leszármazottai. Nem lehet és nem szabad bezárni az ország kapuit a bevándorlók előtt, mert az hosszú távon az alacsony születési ráta miatt az ország halálát jelentené.
A szerző történész
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
