A pénz ott is kevés arra, hogy minden gyógyítható betegséget meggyógyítsanak, ahol sokkal többet költenek az egészségügyre, mint nálunk. Itt a rendszerváltozás óta sem merte fölvállalni semmilyen politikai kurzus, hogy meghatározza: mi jár az egészségbiztosításra, és mi jár külön pénzért. Nem csodálkozom. Ez ugyanis annak nyílt bevallása lenne, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. Jól láthatóvá tenné, hogy az emberek nem egyenlőek. Az esélyeik sem azok. A túlélésre, illetve a betegen is elviselhető életre sem. Közben évről évre – immár a 2016-os költségvetési tervben is – messze kevesebb jut az egészségügyre, mint akár csak a szomszédos országokban is.
Az állami egészségügyben klasszikus hiánygazdaság van. A paraszolvenciát a hiány tartja fenn, és inkább a betegek, mint az orvosok részéről. Az egyetlen megbízható eszközünk, ha azt a személyt tesszük érdekeltté, aki konkrétan dönt a sorsunkról. Ha nem fizetek az orvosnak, jó eséllyel én leszek az, akinek jár, de nem jut jó ellátás. Ezt nem lehet helyettesíteni azzal, hogy fizessek a kórháznak. A kórház nem annak adná a pénzemet, aki az életemet megmenthetné. Arra meg az összes hálapénz is kevés volna, hogy minden egészségügyi dolgozónak tisztességes, a nyugat-európaival összemérhető bért adjanak.
A gazdagabbak már a magánnyugdíj esetében is azért küzdöttek, hogy kihúzzák magukat az egész társadalomra kiterjedő kockázatközösségből. Az a törekvés, hogy a hivatalos magánellátásban is beszámíthassák az egészségbiztosítónak befizetett pénzt, ugyanerről szól. A tehetősnek mindenhez legyen joga, amihez a nem tehetősnek – de a szegénynek semmi köze se lehessen ahhoz, amivel a jobbmódú a pluszbefizetése alapján jobb ellátást kap.
