galéria megtekintése

Beteg az asszony

4 komment


Doros Judit

Néztük a gyerekeket. Ő ült ott előbb, én csak odahuppantam mellé ismeretlenül a pisztácia és mentás-málnafagyis gombócaimmal. Május van, ez már nem „r” betűs hónap, mint a szeptember, október, november, december, január, február, március és április, amikor is mifelénk embergyerek jeges nyalánkságról még csak nem is ábrándozhatott. Apánk meg is fejelte a szigort azzal, hogy az „emberes” hónapokban, úgy mint szeptember, november és december még téli fagyi se nagyon kerülhetett a kosárba. Ma már persze sejtem, hogy inkább a förtelmesen gejl micsodától akart így távol tartani, amit vonzó névvel, ám annál értéktelenebb belsővel kínáltak akkoriban.

Felnőttem, ehetnék fagyit akár januárban is, mégis úgy várom ilyentájt a május elsejét, a határvonalat, mint egy gyerek, azzal a tudattal, hogy továbbviszek egyfajta örökséget. Biccentettem is egyet a fagyimmal a felhők felé, mielőtt odaültem volna a játszótéri pad szabadon maradt térfelére. Lehet ugyan sétálva vagy boltba menet fagyizni, de a legjobb még­iscsak merengve, magunk elé bámulva, ülve s minden falatot hosszan, elégedett sóhajjal magunkba engedni.

– Aranyosak, nem? – fordult hozzám az, aki elfoglalta a pad másik felét. Most néztem csak meg alaposabban. Negyvenes férfi, pufók, pirospozsgás arc, kidolgozott tenyér. Az ujjbegyek kissé megvastagodva, itt-ott kirepedve, mély szálkáik­ba szinte csontig ivódott a finom, fehér por. Fugasimogató burkolóujjak szoktak így kinézni meg festő- és kőművesujjak, amik érdes tapintásúak maradnak mindörökké.

 

Bólintottam, hogy igen, a gyerekek aranyosak.

– Nekünk sajnos nem lehet – sóhajtott akkorát, hogy a tér túloldalán bókoló nyárfa is mintha ettől lendítette volna oldalra ágait, puha pamacsokat eregetve magából mindenfelé. A mentás málna olvadni kezdett, de egy ilyen mondat után tölcsért önfeledten tovább rágcsálni nem lehet. Azért még óvatosan haraptam bele egyet, mintegy kérdőjelet téve a mondata végére, de közben beletörődtem, hogy a pisztáciának végképp annyi, az ott fog majd végigcsorogni a kezemen dolgavégezetlenül.

A halk mondatokból kiderült, hogy néhány éve beteg lett az asszony. Előbb csak fáradtnak tűnt, a kezeit, a lábait fájlalta, aztán zsibbadni kezdett ez is, az is. Majd a látására panaszkodott, s egyre többször fordult elő, hogy rossz helyre tette vissza az edényeket, vagy víz helyett tejet öntött a fövő tyúkpörköltbe.

Amikor többszöri próbálkozásra sem tudta kimondani a porszívó nevét, már tudták, hogy nagy a baj, s ez a betegség nem múlik majd, hanem szépen, alattomosan elterül a mindennapokban. Ott lesz reggel a vécénél, kopogtat az ebéd utáni szunyókálásnál, szemükbe nevet, amikor a barátok színházba, nyaralni mennek, s gonoszkodva kacag, amikor a rokonságban sorra születnek a cukibbnál is cukibb unokaöcsök, unokahúgok.

– Elhagyhatta volna – mondtam szinte súgva, felmentést adva saját, feltételezett gondolatainak, de olyan megrökönyödve nézett vissza, hogy bűnbánóan belehajoltam inkább a kornyadozó tölcsérbe. – Gyáva alak, ki ilyenkor magára hagyja az asszonyt, akibe egykor beleszeretett – mondta.

A hangja nem volt se kérkedő, se beletörődő.

Tényszerű volt, mint aki azt közli, hogy kétszer kettő négy, a gyerekek aranyosak, s lassan lebukik a nap a szemben lévő emeletes ház mögött, mert alkonyodik.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.