Mindenesetre az államosítás óta is évi százmilliárdos nagyságrendben halmozódik föl az adósság a kórházaknál – éppen úgy, mint azelőtt. Kétféleképpen lehetne ésszerűsíteni: vagy a kórházak állapodnának meg egymással jobb munkamegosztásban, vagy az állam venné kezébe a szikét, és vágna. Csakhogy az egyes intézményeknek még az állami bedarálás után is megmaradt a gazdaságosságot úgy-ahogy elősegítő szerkezetük, a saját külön érdekeik, vezetőiknek a saját kis bizniszei, ezért egyik sem akarja maga eldönteni, melyik ujját vágják le.
Az állami irányításban pedig mindig erősebb volt a politika, mint a szakma: nem az ésszerűség, hanem az erősebb érdekérvényesítő képesség szempontjai győznek. És itt a gyógyítónál fontosabb a beszállító, mert ott van a profit, vagy legalábbis lehet, ha kifizetik neki, amit beszállított. A közvélemény nem lát a kulisszák mögé, melyik beszállítóval miért tárgyalnak az adósságkonszolidációról, másokkal miért nem.
Csak az analógiát sejti, hogy itt is valami hasonlóról lehet szó, mint a bankoknál, áruházláncoknál, energiaszektorban; a tulajdoni és pénzelosztási viszonyok átrendezéséről huzakodnak a háttérben. Ezzel próbálkozott a második Gyurcsány-kormány, és ebbe tört bele a bicskája, és ezzel küszködik a harmadik Orbán-kormánynak az egészségügyet kiválóan ismerő államtitkára is.
Közben az ellátás egyre romlik – legalábbis a betegek és a hozzátartozóik tapasztalata szerint. A béreket mindig késve és elégtelenül emelik, külföldre mennek a tapasztalt szakorvosok, évről évre nagyobb a nővérhiány – miért ne romlana a színvonal, ha nincs, aki gyógyítson és ápoljon? Az egészségügyre költött pénz nálunk nemcsak összegében, hanem GDP-arányosan is kevesebb nemcsak a fejlett országokénál, hanem a velünk összevethető szomszédainkénál is.
Ebben sincs változás. Mint ahogyan abban sem, hogy a magyar beteg sem az államtól, de még a magánszektortól sem várhat gyógyulást: egyedül az ismeretségben és a hálapénzben bízhat.
