Tanács István riportjában olvashatták nemrég, hogy 2000 körül még sok varroda működött a keleti határszélen, de amikor az első Orbán-kormány két év alatt a duplájára emelte a minimálbért, ezek bezártak, és átköltöztek a határ romániai oldalára. Odaát a magyar minimálbérnél kevesebbért, de a magyar közmunkás bérénél többért dolgozik sok-sok betanított munkás. Nem jó élet, de sokkal jobb, mint ami a határ innenső oldalán van. Boldogan dolgoznának a munkaerőpiacon reménytelen helyzetben lévő magyarországiak is annyiért, mint ők. Köllő János és Kertesi Gábor a Közgazdasági Szemlében részletesen, tömérdek adattal kimutatta, hogy „az elmaradott régiók amúgy is alacsony foglalkoztatási szintjére különösen kártékony befolyást gyakorolt” a 2000–2001-es voluntarista nagy minimálbér-emelés.
Most pedig kiállnak az MSZP illetékes politikusai és sajtótájékoztatón, újságcikkben hatalmas mértékű minimálbér-emelést követelnek-ígérnek: „Első lépésként a létminimumot meghaladó minimálbért akarunk, amely ma nettó százezer forintot jelentene”. Ez a mai nettó 68 775 forinthoz képest közel ötvenszázalékos ugrás! És nincsenek egyedül. Az LMP ugyanezt követeli.
Atyaisten! Hol élnek ezek az emberek?! Merthogy nem a magyar valóságban, az biztos. Meglehet, a világ legtöbb országában meg is szokták határozni, hogy mi az a minimum, aminél kevesebbet egy alkalmazottnak nem fizethetnek. De arra senkit nem lehet kötelezni, hogy alkalmazzon valakit. A minimálbér ilyen értelemben nem „jár”. Azt a munkáltató a szabad akaratából, a saját pénzéből adja vagy nem adja. Ha nem adja, mert soknak találja, akkor semmi sem jár. Az a semmi, amit az állam a munkanélkülieknek ad.