Írja a bulvárlap, hogy be akartak törni a Budapesti Operettszínház rendezőjének lakásába, de annyira ügyetlenek voltak a betörők, hogy beletörték a csavarokat a zárba, és szégyenszemre el kellett oldalogniuk. Nem tudom, hogyan van ez a mai zárakkal és betörőkkel, de azt mondják, züllik a szakma. A napokban elveszítettük a tárolónk kulcsát, ám az egész kerületben nem találtam embert, aki kinyitotta volna a világ legszimplább zárját, pedig még a Gombában is jártam, ott pedig nehéz fiúk isznak.
Jó, elképzelhető, hogy hiba volt azzal berontani a kocsmába, hogy emberek, akinél tolvajkulcs van, adja ide; de akkor is. Végül a vagyonkezelő két embere nyitotta ki az ajtót, ám ők se dróttal vagy sperhaknival, hanem egy harmincas kulcskészlet egyik darabjával. Olvasok egy visszaemlékezést, amelyben egy zsebtolvaj elmondja, hogy mielőtt mély vízbe dobták volna a hatos villamoson, apja évekig tanította a fogásokra, a finom kézmunkára; lefekvés előtt még ma is megtornáztatja az ujjait.
Híreket is olvasok, hogy a késő esti járatokra öt-hat fős csapatok szállnak fel, s lerohanják az utasokat, kitépik a táskákat, retikülöket a kezükből, s aki nem adja, azt leütik. Semmi kifinomult technika, apáról fiúra szálló kultúra, szakmai önbecsülés, csak a puszta erő s hozzá a buta tekintet. Nemrég a Strasznov Ignácról szóló tévéfilmet adták a valaha élt egyik legnagyobb magyar szélhámosról, öröm volt nézni, mint beszél lyukat a rendőrfőnök meg az egész államapparátus hasába. Magyarország legnagyobb szélhámosai hosszú éveken át tanultak, s vették a fáradságot a hazugságaik elhitetésére, lobogott a fantáziájuk, s a szellem tüze égett a szemükben, amikor a csillagot is lehazudták az égről; ők még megadták a módját.
