Most azonban két öregasszony állt a sorban, „uram, kiesett a pénze”, mondták egyszerre. Majd míg a földre ereszkedtem, s fölvettem pózomat, tettemet kezdték dicsérni, hogy itt van ez az úr, nem hajlik a dereka, de lám, mégis lehajol a pénzért, a maiak meg egészségesek, de mind ott hagyják; hova lesz így a világ. Akkor a térdelésből négykézlábra helyezkedtem, s kissé fölemeltem a hátam, mint a macska, amikor nyújtózni készül, ettől a hátizsák a nyakamba zuhant, ám mintha mi sem történt volna, a két öregasszony méltatlankodott tovább, hogy hová jutna ez a világ nélkülük, de egyik se mozdult segíteni; ezek akarnak március idusán kormányt elzavarni.
– Hagyja csak – mondja ekkor egy hang. A jambósapkás férfi az, nagy, veres arcú ember a hegyről. Senki se tudja a nevét, csak hogy a hegyről jár le bevásárolni a nagyságos asszonynak. Végigjárja a standokat, az egyetlen a piacon, aki az édesburgonyát kilóra veszi, egyedül ő kóstolhatja meg a görögdinnyét; amikor tíz felé megjelenik, megáll az élet a piacon. Nem csinál semmi rosszat, csak ahogy megy, ahogy átnéz a fejünk fölött, az ártáblákon, a piacigazgatóságon, ahogyan a kegyét keresik, ahogyan a nagyságos asszonyt üdvözlik általa, holott a nagyságos asszonyt még senki se látta, de mindenki biztos benne, hogy csak jó asszony lehet, ha lejönne, biztos mindenkihez volna egy-két kedves szava, az kell most az embereknek.
Ez itt már egyre inkább letisztult világ, ahol nincs konfliktus felső és alsó osztály között, minthogy nem is érintkeznek, csak ez a szemét ne volna a hegyről, a rohadt nagy magabiztosságával, mintha az ő pénze volna, amivel fizet, az ő hatalma, és karácsony előtt már segédet is hozott, s úgy dirigált neki, hogy majdnem rászóltunk, beszéljen már ember módjára.
– Hagyja csak – hallom tehát a hangot a hegyről, s már hajol is le, emeli a pénzt, adja a tenyerembe, majd pattan fel, de előbb még megpaskolja a vállam, a többi már a hentesnek szól: négy porcióba kéri a hátszínt. Arra gondolok, legjobb volna tán így maradni, békapózban, bután, értetlenül pislogva fölfelé. Ám aztán mocorogni kezd az emberben, hogy mégse jó ez így, bármi történik, ezeknek soha nem szabad elhagynunk magunkat, ennek megfelelően erőnket megfeszítve lassan egyenesedni kezdünk, öt perc se telik el, s már büszkén, fölvetett fővel araszolunk tova; hátunkban a piac csodálkozó, értetlen pillantása.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
