A mohácsi csata 465. évfordulóján, 1991. augusztus 26-án mondott beszédében Antall József kijelentette, Magyarország humanitárius meggondolások alapján ideiglenes védelemben részesíti a délszláv háború menekültjeit. Ekkor a magyar társadalom valóban befogadónak mutatkozott: ruhát, pénzt gyűjtöttek a menekülőknek, szállást biztosítottak számukra magánházaknál is. Ugyanakkor a magyar hatóságok visszaéltek a menedékjog szabályozatlanságával. A délszláv háborúból az 1990-es évek elején menekülők közül szinte kizárólag magyar nemzetiségűeket ismertek el menekültként. A magyar menekültügyi jogszabályok – írta Maryellen Fullerton, a menekültjog nemzetközi hírű kutatója – nem menedékjogi, hanem hazatérési jogszabályként működnek. Egy országnak természetesen joga van ahhoz, hogy munkavállalás, bevándorlás, állampolgársági kérelem esetén kedvezményekben részesítse azokat a kérelmezőket, akik ugyanahhoz a nemzeti-nemzetiségi csoporthoz tartoznak, mint a lakosság többsége. A menedékjogról szóló nemzetközi egyezmény azonban nem ismer ilyen kedvezményt. A menedékjogi eljárás egyetlen kérdésre keresi a választ: megalapozott-e a kérelmező félelme az üldöztetéstől.
Belügyminiszterként Boross Péter visszavette, amit főnöke és barátja, Antall József mondott a menekülők védelméről, befogadásáról. „Magyarország megtelt” – állította a rendőrminiszter 1993 márciusában, és kijelentése máig visszhangzik. Ugyanő azt is mondta, hogy a határon túli magyaroknak, ha itt kívánnak letelepedni, élni, kedvezmények járnak. Az 1993-ban elfogadott idegenrendészeti meg az állampolgársági törvény tartalmaz is kedvezményeket. Csakhogy ezeket az vehette igénybe, akinek a lakhatása, megélhetése Magyarországon biztosított volt. Ha azonban nem volt papíron igazolható, a hazai létminimumot jelentősen meghaladó jövedelme, éppúgy kiutasították, kitoloncolták, mintha nigériai vagy pakisztáni lett volna. Az idegenrendészeti törvény vitájában a kormánypártok és a Fidesz is ellenezték a határon túli magyaroknak biztosított kedvezmények bővítését, mert még kiürülnek az ősi magyar települések. Az országgyűlési vitában 1993. április 27-én Zétényi Zsolt (MDF) így érvelt: „…legyünk egy kicsit keményebbek a magyar nemzetiségű polgárokkal szemben (…) ne az ő egyéni érdekeiket nézzük, hanem a határon túli magyarságnak mint kollektívumnak az érdekeit”.
Az 1990-es évek menekültügyi krónikájának legszomorúbb fejezete az itt maradt menedékesek sorsa. 1991 nyarától 1996. január 15-ig a magyar hatóságok 74 ezer embernek biztosítottak ideiglenes védelmet. A horvát menedékesek azonban vagy továbbmentek Ausztriába, Németországba, vagy a harcok csillapodtával visszatértek hazájukba. 1993. április–május folyamán a Menekültügyi és Migrációs Hivatal újra regisztráltatta a védelemben részesülőket: ekkor már csak 8500 menedékes volt az országban. A menedékesek heti 500, később 1000 forintos élelmiszer-utalványt kaptak az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságától. Az ellátásban részesülők számának jelentős csökkenésére hivatkozva Thomas Birat, a szervezet magyarországi képviselője az ENSZ által fizetett támogatás (1992-ben 9,4 millió dollár) csökkentését kezdeményezte. Utóda személyekre lebontott elszámolást kért a támogatásban részesülőkről, ezt azonban a menedékesek személyiségi jogaira hivatkozva a Belügyminisztérium megtagadta.
1998 nyarán már csak 1710 menedékes tartózkodott Magyarországon, közülük 335 horvátországi és 541 vajdasági magyar. A kormány a menedékes jogállást 1998. október 31-i hatállyal megszüntette – hiszen a háború, ugyebár, véget ért. A horvátországi magyarok, nem egészen a maguk akaratából, de visszatértek szülőfalujukba. A vajdasági magyarok ellenben nem akartak és nem tudtak hazatérni, részint mert joggal tartottak a szerb nacionalisták támadásaitól, részint mert Milosevics hatóságai nem engedték be őket. Hétévi magyarországi „védelem” után ott tartottak, hogy ismét jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldiek lettek.
1999 novemberében a vései menekülttábor negyvenhat lakója levelet írt a magyar kormánynak. „Szeretnénk megtudni, hogy nekünk, Jugoszláviából űzött vajdasági magyaroknak miért nem ad Magyarország feltételeket az élethez” – írták. A menedékesek ugyanis – egy néhány hónapos időszakot kivéve – nem vállalhattak munkát, és így nem teremthették meg a bevándorlási engedély kérelmezéséhez szükséges megélhetés és lakhatás feltételeit sem. A Magyar Helsinki Bizottság felkarolta a vajdasági magyarok ügyét. Az idegenrendészeti törvény lehetővé tette, hogy a kormány rendeletével, kivételes méltányosságból engedélyezze, hogy a kérelmezők a jelzett feltételek híján is megkaphassák a bevándorlási engedélyt. A bizottság azt kérte, alkosson a kormány rendeletet, amely lehetővé teszi a kivételes méltányosságot. A kormány válaszát a Pintér Sándor vezette BM közigazgatási államtitkára, Felkai László továbbította: „Arról szó sem lehet!”
1998-ban újabb fegyveres konfliktus robbant ki Szerbiában. A koszovói háború következtében özönlöttek az új menedékkérők: albánok Koszovóból, a katonai behívástól rettegő magyarok a Vajdaságból. Most már szó sem volt a magyarok pozitív megkülönböztetéséről: a menekültstátust senki sem kapta meg, se magyar, se albán. De a menedékest sem: menedékesek csak addig voltak, amíg nem szólt róluk törvény. 1998-tól mind a volt menedékeseket, mind az új kérelmezőket befogadottnak ismerték el. A befogadotti jogállás azokat illeti meg, akiket hazájukban halálbüntetés, kínzás fenyeget, noha faji, vallási, politikai okból nem üldözik őket. Befogadott a törvény értelmében az lesz, aki mint terrorista vagy mint közönséges bűnöző méltatlan a menekülti védelemre, a befogadott integrációját az állam nem támogatja. Ezt az ideiglenes „védelmet” adományozta Orbán Viktor kormánya mind a vajdasági magyaroknak, mind a koszovói albánoknak. Akkor még szó sem volt arról, hogy a határon túli magyarok magyar állampolgárságot kapnának. Ez az ötlet csak akkor fogant meg, amikor ráébredtek, hogy van félmillió potenciális szavazójuk, akinek elég, ha az Országgyűlés épületére kitűzik a székely zászlót. A magyar kormány politikája nem érdekli, hiszen nem érinti.
A XX–XXI. század Magyarországa nem fogadta meg Szent István intelmeit. Menekülőket kibocsátó országból menekülőket áteresztő országgá változott.
A menekültáradaton – írja Lencsés Károly – „főként az egyházak és a Magyar Vöröskereszt segítségével sikerült úrrá lenni”. Kár, hogy elfeledkezett az 1988. január 28-án megalakult Menedék Bizottságról, amelynek tagjai (Danis György, Lengyel Gabriella, Nagy András, Ruttkay Levente, Szent-Iványi István, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós) pénzt gyűjtöttek, szállást szereztek a Romániából menekülőknek, és rendszeresen hírt adtak a pártállami magyar kormány álságos politikájáról, a menekülők visszaadásáról, a visszatoloncolt menekülők romániai bántalmazásáról. „Visszaadjuk azokat, akik csak a jobb anyagi lehetőségek miatt jönnek ide” –nyilatkozta a Debreceni Rendőrkapitányság rendészeti osztályvezetője a Magyar Rádió 168 Óra című műsorában 1988. november 12-én. Mintha Orbán Viktort vagy Kovács Zoltán kormányszóvivőt hallanánk. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes a Magyar Hírlap kérdésére (1988. december 19.) elmondta, azért kell egyeseket visszaadni, mert „a tiltott határátlépők között elvétve, de akad büntetett előéletű, kábítószeres, elmebeteg vagy éppen a szülei tudta nélkül szökött kiskorú”. Székely János határőr vezérőrnagy szerint (Nép szabadság, 1988. december 28.) az emiatt visszaadottak száma 1988-ban „nem egészen ezernégyszáz” volt.
A Menedék Bizottság volt a mai menekültsegítő civil szervezetek ősképe.
A szerző a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
