Nem érkezett válasz; mondanám, hogy természetesen nem, de az nem volna igaz. Azt gondoltam: ez valóban az a helyzet, amelynek során az ország afféle határponthoz érkezett, s megkerülhetetlen legfőbb elöljáróinak reflexiója; s mert ebben az esetben korántsem pimf ügyről, ha úgy tetszik, 1 darab lovagkeresztről van szó, hanem olyan eseményről, amely részint ellenvélemény-cunamit váltott ki, részint jelentékeny tömeggé duzzasztott megannyi, összességében a világról nem feltétlenül azonosan gondolkodó állampolgárt.
Persze nehéz ilyenkor – no pláne: arcvesztés nélkül – bármit is mondani.
Adott egy döbbent, önmagát leforrázottnak érző, legalábbis vitaképes tömeg, s adott egy nagyon jó barát, régi harcostárs, Fidesz-performanszsztár, akinek kitüntetése aligha attól kapott kezdőlöketet, hogy a Bayer Zsolt-publicisztikákat nem olvasó, fölöttesével nem egyeztető, hirtelen sokéves DVD-re bukkanó alapítványi elnökhelyettes elérzékenyült, s rögvest nekilátott fölterjesztést írni.
Na de ettől még a múlt héten azt konstatálhattuk, hogy Áder János államelnök, a kitüntetés jóváhagyója (vö. a nemzet egységének megtestesítője) inkább bátran hallgat, illetve: merész húzással várbéli jogászcsapatát tolja előtérbe, hogy aztán a jobb sorsra érdemes különítmény tragikomikusnak minősíthető, semmitmondó szöveggel védje főnökét: „A hatályos jogszabályok alapján nem lehet kitüntetést visszavonni, és arra sincs lehetőség, hogy a kitüntetés birtokosát a kitüntetettek listájáról töröljék.”
De legalább Orbán Viktor sem mondott semmit. Igaz, miért is mondott volna, nyilván semmi köze az egészhez, amennyiben Áder János írta alá, Lázár János adta át, a tárgynapon pedig éppen Rióban volt… Ellenben már csak azért is meg kellett volna szólalnia, miközben végigtekint a válaszra váró tömegen, mert elvileg ő is a (teljes) nemzetet képviseli. Idézve vonatkozó szavait, amelyeket 2014-es újraválasztása alkalmából mondott a Parlamentben: „A most megalakítandó kormányom – bár kétharmados parlamenti többség alapján áll – mindig a három harmadot, vagyis minden magyart képvisel majd, minden magyar szolgálatára törekszik.”
Hogy a két dicső rendszerváltó, kurucos kiállásáról ismert közjogi méltóság think tankjei útmutatásait követi-e vagy meggyőződésből nem szól, esetleg mindkettő, az ügy szempontjából mellékes (jóllehet az opciókat tekintve ijesztő).
A lényeg: nincs mondanivalójuk.
Miként kérdezőjük sincs.
Annyiban persze volna, amennyiben az „ellenzéki” sajtó egy hete küldözgeti kérelmeit, ugyan, tessék szíves már valami értékelhetőt mondani, ám ez a garnitúra negligálható; az állami propagandagépezet pedig még csak ekkora gondot sem jelent, mivel arrafelé kedves kérdezők vannak, akik becsületesen felolvassák a központban jóváhagyott kérdéseket, s véletlenül sem tesznek fel valódi kérdéseket.
Ha nem így lenne, Orbán Viktor szokásos, pénteki Magyar Rádió-interjújában a kulminálódó Bayer-ügyről is beszélt volna. De nem beszélt, s felteszem, nem gondolt arra sem, hogy eközben éppen azt teszi, amit elődpotentátjai tettek a hatvanas-hetvenes években. Azok az elvtársak, akik ellen oly harciasan küzdött a nyolcvanas esztendők közepén-végén, s akiket – szörnyű példaként, lenyomandó ellenségként azonosítva – mai beszédeibe is szépen beemel.
Marad hát Lázár János magánvéleménye, amely szerint – sarkítok – aljas módon uszítani, kiirtást topiccá tenni, faji alapon gyűlöletet szítani csak hiba, ekként a vonatkozó lovagkereszt jó helyen van.
Ha így, akkor így.
Ebben az esetben viszont kénytelen vagyok magam válaszolni az általam egy hete föltett kérdésekre: valóban olyan országban élek, amely intézményesítette a nettó nácizmust, a végpontilag kiirtásba ojtott zsidózást és cigányozást, a harmincas-negyvenes évek hangulatára hajazó permanens gyűlöletfolyamot és uszítást; Magyarország legfőbb vezetői pedig tényleg csak hibának látják, hogy a legbelsőbb körükhöz tartozó publicista hétről hétre éppen a citált témakörökben fejti ki véletlennek aligha minősíthető, ellenben ideológiával vastagon áthatott gondolatait.
Ez van, na meg az a két puszi, amelyet az augusztus 18-i lovagkeresztes ünnepségen Lázár János nyomott – egyedüliként a kitüntetettek közül – Bayer Zsolt arcára.
